Majláth Magda

Kínjaim okozta gyönyörben

Az éltető nap aranyló fényében,
Séta közben, ébredő fák alatt,
Kegyelem boldog koldusaként
Vihar szele tép, karcolja hangomat.

Kínjaim okozta gyönyörben,
Elmélázva szédítő öledben,
Benne maradni, égni, mint a láng,
Veled izzani, megperzselt rózsaág.
Beégni szíved zuhanó izmába,
Felsejleni, mint vér az ereidben,
Vízesés zuhanó zuhatagában,
Atomokra esve víz öled karjában.
Mint alvadt vérdarabok lábaid előtt,
Ahogy feltépett sebeidből dőlt,
Folyt, festette vörösre az eget,
Ahogy az ég és föld beleremegett:
Zúgott a szél, jégeső esett,
Megperzselte a te istenedet,
Megverte, átkozta a pillanatot,
Mikor téged, benned mást látott,
Mást, aki vagy, mást, mint hittelek,
Mikor félig halva, - de vittelek,
Mikor nem létezett se isten, se ember,
Nem léteztem én magam, a némber,
Csak te voltál, ti voltatok a fontos,
Kínjaim okozta gyönyörben a rossz,
A pont az i-n, a lemaradt ékezet,
A vacsora végén elmaradt élvezet,
A társas magány, a nem létező én,
Egy árnyéksziluett a horizont egén.

Az éltető nap aranyló fényében,
Bandukolva az ébredő fák alatt,
Kegyelem boldog koldusaként
Vihar szele tép, karcolja hangomat.