Horváth Gabriella Mária

Vad legenda

Telihold

Az egy eredet túloldalán,
hol él még a vadregény.
A suttogó alkonyatban
a mesém hatva él, mint a fény.

Éjjelekben az éberség
sasszemként jelenit.
S a történet, mint jelenség,
egy legendában ott feszít.

Amint a sötét árnyékban
egy derült éjjelen.
A fénytelen égbolton a holdfény
hirtelen megjelent.

Rám, tűnődve fényétől,
kezdődött a történet.
Fájdalommal hasított testemben,
s azonnal bevégzett.

Küzdelmesen tiltakoznak
a testnek elemei.
A tekintetben tükröződve
a rémületnek jelei.

Már harcolnék, ahogy kell,
nem szavakkal válaszként.
Már átalakuló testtel
csak, mint üvöltő vadként.

Eltűnőben a személyiség,
új lépve a helyére.
S már vadállatként szembesül
ösztönszerű, új lényemben.

Ismeretlen testben,
tudatlan elmével.
Hol gondolat nincs,
csak az ösztönök a jelennel.

Zavarodott állapotban
éhségtől kínzottan
szolit a vérszomj
mindentől elvakultan.

Felgyorsult ütemben
hallom, ahogy lélegzem.
Csak fekszem pőrén,
s a tudatom kérdezem.

Testem át, majd visszaváltozott.
Lelkem kiadott, majd árulkodott.
Tudatom megszűnt, elhagyott.
Miért kínoz az, mi csak így vágyott?

Álnok minden telihold,
ahogy körbefonva fényt hordoz.
Behálózva testem s lényemet,
szívem, lelkem úgy már a Holdé lett.