Nicol C. Davis

Tündérvadász

4. rész

Jeges, nagy mindenség veszi őket körül,
Süvítő szélvihar mellé kísérőül.
Lovukat takarják, ők maguk öltöznek.
Hasznukat veszik a sok - hozott - bőröknek.

Takarva az ég is. Sötét, szürke felleg
Felettük az égen lomhán széjjelterped.
Mint a hegynek karja, oldalából nyúlik,
És mit átölel, az benne el is bújik.

Mély hóban gázolva lassul a nagy sereg.
Megsüllyed csizmájuk épp a térdük felett.
Lovaikat száron maguk után hozzák,
Az elsők a többinek az ösvényt kitapossák.

Nem küzdelem ez már. Bizony, csak küszködés.
Szélenyhülés után rettentő köd és
Nehéz, hideg pára. Már magukat sem látják.
Hangjuk az egyetlen, mi a ködön átvág.

Vakon keresni hegyi ösvényt hóban?
A helyes irányról jel sincs mutatóban.
Botladozva vívják harcukat a heggyel.
Mi feléjük nincsen csekély kegyelemmel.

Megmutatkozik most, ki a legény köztük.
- Hogy itt fagyjunk meg? Mi nem azért jöttünk.
Megyünk tovább, herceg, utánad a hóba,
Vagy ha úgy kívánod, a tüzes pokolba.

Ennyi a válaszuk, amikor az kérdi,
Hogy továbbmenjenek vagy pihenni térni.
Elmúlik a rossz is, ha kitart az ember,
Célja felé álhtatos`, kellő fegyelemmel.

Több se kellett neki, hogy ámulatba essék,
Hogy a meleg járja legbelül a testét,
Hogy a lelkébe ily parazsat hintsen,
Mert ilyen ereje ezer tűznek sincsen.

Büszkeség melege, bátorság a lángja,
Derék legényeknek szíve a gazdája.
A hatalma annyi: mint benne az egység.
Ha az elég: hamu. Szellő hordja testét.

Lefelé a hegyről, laposabb vidéken
Erdőszélre érnek negyedik nap éppen.
Abrakol, lenyergel, ki-ki tudja dolgát,
S a herceg odainti magához a szolgát.

Idősb` cseléd ez. Sok mindent már megélt,
A fiú kéri, újra kezdje el a mesét.
- Melyiket, hercegem? - Tudod te azt, bátya.
Hisz szája sarkában mosolygását látja.

- Erdeinkben nagyon rég csodás lények éltek.
Állattól, embertől ők sohasem féltek.
Csengettyű volt hangjuk, föld fölött suhantak.
Csipkefátyol ruhájuk nap és holdsugarak.

Körülöttük fényessé változik az erdő.
De a szemük világa, mint egy fehér kendő.
Helyette szívükkel látják meg az utat,
Hogy az ember igazat vagy hamisat mutat.

Gazdagságot is rejt a tündérek varázsa,
Minden könnycsepp gyémánt a szemük sarkában.
- Hallod-e, te öreg, bolondságot beszélsz.
Hajad színén látszik a megkopott józan ész.

Erdőben, mezőben én akárhol jártam,
Fű között gyémántot bizony nem találtam. -
Egy fiatal hadfi közbe így szóla.
De az öreg őt csak türelmesen óvta.

- Nem figyeltél, beste, elmondom hát újra,
Gyémánt az, de csak a tenyerünkbe hullva.
Mert földet érve, mint vizet, beissza,
Akár a száraz por, akár a kőszikla. -

Így folytatta tovább a tábortűz mellett,
A fiataloknak szíve s füle tellett.
Táncukról, zenéjükről eresztette nyelvét,
Míg az utolsó is le nem hunyta szemét.