Homok Attila

Hunedoara vára megremeg! III

"Mai napig ő tud csak a verseimnek hőse lenni,
Ami már rég nem lehet ennyi, nem kell jönni-menni.
Ő az egyetlen tubicám, akitől nem kell csenni,
És nem mellesleg a gyönyörűm, akiért mindent meg kell tenni."

És valóban megjelent ismét, mint egy ragyogó emlék. Nem tévedek!
Ő az, aki verseim mesehőse, és érte peregnek a percek!
Azt mondta vagy gondolta, én tovább nem szeretem, pedig ez nem igaz.
Kinek ismert Hunyadi az ősei: szívemben mélyen belenyilaz.

Belenyilaz, beleég, belevésődik, és szívem még mindig reménykedik.
Pedig Ő is, ha nem többször, mint én, szerénykedik, na meg azért színészkedik.
Telis-tele örömmel, fel nem fogható, múltbeli bánatokkal két lábon áll.
Dicséreteim, elismerés hozzá szól, és még addig s addig is, míg el nem száll!

"Mai napig ő tud csak a verseimnek hőse lenni,
Ami már rég nem lehet ennyi, nem kell jönni-menni."
Részletezni, miért, kiért, vagyis miért, ez aztán ász.
Sokszor könnyen és meglepően rám tud jönni a frász.