Szerző

Varga Maja

Életkor: 30 év
Népszerűség: 5 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 205 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2015. december 7.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölték (2)

Varga Maja

160

Csak állok némán, a kávét szorongatom, igen,
már megint túlságosan bekebelez, nem
mozdulok, lefelé nézek a lenti udvarra, mintha
várnám valakinek a megjelenését, pedig
igazából nem ismerek senkit sem, és erre
mindig a kocsmában ülő estéken ébredek rá, mikor is a
szemembe kacagják.
A kacagást csak én látom, lehet, ők hangosak és
fürkésznek, vajon mikor rontom el megint
önmagamat, vajon mikor, mit lépek, ami
értelmetlen, vajon, ha rám szólnak állandóan,
akkor miért is tartanak, vajon akkor miért tartjuk
meg egymást, ha ennyire irritálóak a mozdulatok.

Csak állok némán, nem mozdulok, a kávé lassan
fogy, talán, ha egyszer véget ér, a megoldás is
megszületik, de képtelen vagyok rájönni,
valójában ezt szeretném-e és nem csak állnék
itt az örökkévalóságig mozdulatlanul. S
akkor igazat adok neked magamban, még
mindig túl nagy befolyással bír az eszemre, küzdenek
egymással, tartják egymást, összehasonlítják egymást
másokkal, akik az életem felé közelednek, és természetes,
hogy senki sem tudja felvenni a versenyt vele, ezt ők
tudják, és élvezve játszanak bennem tovább,
élvezik, hogy elkapták, magukévá tették öntudatlan
állapotomat, nem szólok semmit sem, csak kávézom, s
úgy teszek, mintha önmagamként élnék.

Elkaptak, néma lettem, álmomban ordítok már csupán, a
kávésbögrét még mindig a kezeim között szorítom, mintha
valami bizonyíték lenne az elcsesződött régi kábulatra, a
hajnalig tartó ömlengésekre, a minden másodpercben
koppanó billentyűzet betűire. Az új laptopomon nem is
voltunk már barátok, a valóságban a régiek helyett új
dolgok jönnek, ironikus, hogy neked pont egy laptop lett a
metaforád.

Csak állok némán, kicsit megmozdulva, a másik irányba nézve a
szememmel, a kávé egyre jobban próbál kihűlni, mégsem szólal meg,
hogy ideje elmennie, mégsem szólalunk meg, hogy
ideje elmennünk.
És maradunk. Újra megtelnek majd a bögrék, ki tudja
hányszor egy nap, s amikor a nedűt iszom, újra megállok egy
pillanatra majd, hogy lássam, mit veszíthetünk, hogy lássam,
kik élnek körülöttem, te pedig benne leszel a pultos srác kedvességében,
a nevem kimondásában, a magabiztos és megnyugtató sorállásban, a
boltban vett borosüvegben, a társaságban hirtelen kiszakadt nevetésben, a
csípős hidegben, ami az arcomra fagy váratlanul, a kortyok és hamukban, a
rossz álmokban, a kérdőjelekben az emberek szemében, a villamos
csilingelésében, az adventi vásár kivilágításában, az ünnepi készülődésben, a
feljövő gombócban a torkomban, ami betűkké akar már születni a messenger által.

Csak állok némán a gangon, lefelé nézek, a kávé elfogyott, a hidegbe
beleborzongok, mosolygok és rágyújtok, csak most kérlek, nézzél rám
ítélően, vonj kérdőre, s maradj velem.
Csak maradj velem,
Visszajött.
És most nem tudom, meddig lesz a vendégem.

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


Majaskovics(szerző)2015. december 7. 23:25

@rojamsomat: köszönöm szépen, nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett:))))

rojamsomat2015. december 7. 17:04

Hú, de nagy vers!!
Megszólalni sem szabad, csak olvasni újra és újra!!
Gratulálok remekedhez!!!!
Szívvel,,,Tamás

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom