Szeli Árpád

Papa versek

A hiú viziló

Inkább csak nevében az, valójában disznó,
vannak, akik szerint az ősanyja a cet,
planktont nem eszik ő, csak növényt, azt eleget.
A mi vízilovunk is jó nagyra megnőtt,
súlya három tonna és még továbbnő.
Erősek tagjai, szája félelmetes,
a sok óriási fog benne rettenetes.
Tiszteli ezért az egész víziló nemzetség,
minden vízilóhölgy szerelmes lett belé.
A sok csodálattól nagy elhatározásra jut,
megszépülök immár, olyat senki sem tud,
megyek Kairóba, a tetováló szalonba,
hogy én legyek a Nílus legszebb vízilova.
Beront az üzletbe, törik, szakad minden,
a rémült vendégek fejvesztve futnak innen.
Ó, Szent Allah, segíts, kiált fel a művész!
Ez nagyobb csapás, mint a pusztító tűzvész.
Egy víziló itt, most fussak vagy megálljak?
Valahogyan mégis békét kell találjak.
Parancsoljon az úr, mit tehetek Önért,
tetoválást óhajt, vagy jött más egyébért?
Keze, lába remeg, bámul a förtelmes szájba,
hátára a gizai piramist, lábára az Adoniszt tetoválta.
De van még üresen néhány négyzetméter,
fülétől farkáig, ki tudja, hány méter.
Így folyt ez napestig, míg volt szabadon hely,
kész lett a munka, nincsen semmi kétely.
Nézze meg az Úr, ugye tetszik minden?
Fizetni sem kell, csak gyorsan menjen innen.
Boldogan bóklászik haza, közben jót legelget,
egész nap nem evett, azt meg mégsem lehet.
Mit szólnak majd hozzá az asszonyok meg lányok?
Szép lettem én immár, ilyent senki sem látott,
gondolta őkelme, hazáig meg sem állott.
Bámulták a bikák, és a szájtáti tehenek,
hát ez a szörnyűség meg vajon mi lehet?
Nem sokáig nézik, vadul elkergetik,
rohan szegény pára, majdnem agyonverik.
Sokan nem tudják, a szépség belülről jön,
a dagadó izmok, a sok tetoválás semmit sem ér,
ha üres a szív, és kevés az ész.