Szűcs Zoltán

Mégisálom

Szirma az elmevirágnak
Kifogyhatatlanul őrzi a színveretet,
És szikra apró neuron adta-vitte
Mozdulatát, finom kezedet.
Érzem a színben, s fogtam a szót,
Szemed csillaga lángolt,
S fűzöld harmatba hajnali napja
Űz bele bordót.
Én suttogtam suhogva
Szél szelébe, bánata szívnek,
A szív zenéje, epedése,
Nova lobbanások elenyésznek.
Habzó bort ver a tócsán
Sisteregve, az estre eső jön,
Mossa a port, szennye a világnak
Ázik a bőrön.
S én, lehelet suta pillanata,
Szikra a szájon,
Néz szemed, én távolodom,
Hagyva, hogy fájjon.
S tűnődőn tova árnyként
Rejlek az éjbe,
Minden ottfeledett mozdulatod
Nektár, elmém méze.
S még titkon ablakod fürkészve
Az égen csillagok járnak,
Színtelen mégisálmaim
Valóra válnak.