Szűcs János

Requiem egy elhagyott gyárüzemért

Életfogytiglan halálra ítélt ez a környék.
Az üzem, mint partra vetett bálnatetem
prédának maradt. Sakálfalkaként felfalta
a fiskális dögvész, és most tort ül rajta
kaján mosollyal az öntörvényű önkény.

Szelek döngetik a rozsdaette gyárkapukat.
A portásfülke bezúzott ablakán át nappal
a huzat, éjjel egy idegen kísértet ki-bejár.
Erre a madár -, és már az ember se jár.
A táj az enyészetnek önként átadta magát.

Mint üres tengeri kagylók az óceán moraját,
az összefirkált falak, szeles csarnokok őrzik,
füledbe zúgják fantomgépek zaját: lesújt
a légkalapács, repül feléd az emlék-forgács.
A sarokban drótférgek és patkánycsontváz.

Egyedül sosem jár, ami bánt, ami kártékony.
A napórák a pontos időre sem vetnek árnyékot.
Porra porszemek rakódnak, rom hátára romok.
A beszakadt födém felett portölcsér forog.
Homokórákban már rég nem pereg a homok.

Vasvirágokat táplál a rozsdabarna fémüledék.
Senki sem lát át az Égbolt szürkéskék üvegén.
Elhagyatottan áll magában a romos gyárüzem.
Az éjszakában feketén égnek a csillag-tüzek.
Isten sem üzen, nincs megváltás. Üres a feszület.