Máté László (Trenkindib)

Az átjáró

A pillanat még nem jött el, de már a közelben figyel,
Az átjáró még nincs nyitva, de a kulcs már fordul,
Erővel nem jutsz ki, csak az élő hittel,
És nem tudhatod, odaát jóságos apóka vár, vagy egy zord úr.

A döntésnek talán már lejárt az ideje,
Te már rég meghoztad a tiédet,
A túloldalon úgyis mindent tudnak előre,
Talán meg sem születtél, már kész volt az ítélet.

Csak araszolsz a kapu felé egy unalmas, szürke házban,
Hol az ablakokat odakint vastag vasrács védi,
És már nem találnád meg a folyosót, ahol gyermekszobád van,
Mert mindent ellep a por, minden túl régi.

Mikor azt hiszed, soha nem éred el,
És átjáród kapuja mintha egyre távolodna,
Szólongatni kezded a túloldalt, de senki nem felel,
Akkor hirtelen megérzed, hogy kezedet valaki fogja.

Itt állok végre melletted, és a kapu nyitva áll,
Kétségeid tovatűntek, nem úr rajtad a halál,
Mikor kilépünk a fényre, hamarosan megérted,
Miért jöttem, s miért éppen engem küldtek el érted.