Szabó Norbert (Corleone)

Mama

Őszes halánték, melyet idő kéznyoma rótt rád,
nékünk adva szíved minden önfeláldozását,
és látván egy csillagot, mely legszebben ragyogva,
szívem megnyugodván, csak te lehetsz, drága Mama.

S most mégis, mintha kihalna a számból minden szó,
szavak kavalkádja légyen e vers, tőled búcsúzó,
labilis kezekkel vetem papírra eme betűket,
hogy is lehetne leírni irántad a szeretetünket.

Gyermekek voltunk, mikor először karjaidba tartottál,
s a legkisebb baj esetén tüstént hozzánk iparkodtál,
fájdalmainkra, és te mindenre gyógyírt találva,
legelső szó, melyet kiejtettünk az volt, hogy Mama.

Első totyogásunk, későbbi éltünkbe vezetve minket,
vigyáztál ránk, és őriztél mint féltve őrzött kincset,
tétova lépések, és ha az élet útján néha imbolyogva,
s mint őrangyal, semmi baj, mondtad, mindezt mosolyogva.

Sötét égbolton csillagok sokasága járván táncukat,
kik felemelkedve elszakítván földhöz kötő láncukat,
feltekintvén a legfényesebbre, s halkan pár szót suttogva
vigyáz ránk, hiányzol, és nagyon szeretünk, drága Mama.