Mihalovits Nándor

Átaludni az életet

Reggel van. A Nap felnyújtózkodott az égre,
Álmát a tenger mélyén hagyta, sárga Hold-emléke
Halvány sugarak becses erejével mérve, megemlékezve
Az estére.
Ködös hajnalok megrokkannak, a tavasz borókás, rózsa-hajjal
Fest a dombokon Virág-életeket, de a vásznon még a hófehér pillanat
A fűben megbújva, öregíti a friss, üde vadont, faggyal riogatva a madarakat,
Emlék-nappalokat.
Sajog a táj, a fák lehajolnának fiatalságukért, de a törzs nem bír az akarattal,
Visszahúzza a lombokat, de mégis, a fény néhol remény-rügyekkel kecsegtet,
A megvénült ágak Tavasz-lelkével felélesztett Élet, mi hajdan virult,
Napfénycsóktól pirult.
Éltető fénnyel betakart dombok felett suhan el Álmom, a Nap
Felolvaszt, szívemben nyílik a Kikelet, újradobban a tavasz,
Lelki szemem még hunyorít, s amit látok, csupán
Egy kis fény-arasz.
Gondolataim a halál körül megpihenni látszanak,
De a látszat csupán virágok illatától megbódult képzet,
S mire felébrednék teljesen, újra sötét foltokba fúl az érzet,
A lelkem háborúba indul a holddal, s a végére nem marad más,
Csak Egy Holt-dal.