Fórián Henriett

Szabad akarat

Közelebb kerültünk, majd távolodva integetünk
Az elmúló éveknek, az elmúló perceknek.
Míg visszanézünk, s zeng ott a fán egy madár,
Könnyes szemmel lépdelünk, ketten tétován.

Te mész arra, merre szíved húz,
régen azt hittem, hogy hozzám húz.
De vár az élet, menj, én elengedlek,
Keserű kínt nem érzek, csak fájó ürességet.

Forog a világ most, már szürkék a nappalok,
Megint itt a távolság, mi régen is fojtogatott.
A magány a vigaszom, az elmúlt hamu a reményem,
Halvány kis melegséggel még táplálja elunt lelkemet.

Hát, ennyi volt, már nincsenek szavak sem.
Régi emlékek közt kutatok, ez maradt már csak vigaszul.
Már boldog vagy biztos, s én rég feledésben járok,
De az én szívem még fáj, igaz dobog tovább,
De nélküled az életem, hidd, sivár, gyenge, élettelen lehelet.