Leéb Ferenc

Édesapám

Szólok hozzád sokszor.
S nem csak így, távozott szerettek ünnepén.
Minden gondolatot, mely hozzád köt örökre,
ezerszer átrágok újra és újra:
Te Apám voltál, s neked idősebb fiad én.

Egyre homályosabb arcod a ködben.
Már fénykép kell, hogy hűen idézzelek.
De nevetésed nem múlik, csak vigasztal egyre,
mint ígéret, hogy egyszer rend lesz bennünk.
Még mindig sok mindent nem értek.

Lehet, csak túl sokat vártam.
Vagy kaptam is, de agyam nem fogta fel.
Most esténként idézem egy-egy mondatod,
míg kezem imára kulcsolom érted is.
Ölellek innen, köszönettel és szeretettel.

Már látom kezed munkáját,
s fáradt tested ritmusát kaputól-kapuig.
Csendes estében pihenő karod az asztalon,
ahogy matat ködös szemüveged után,
egy ismerős, kedves árnyékot gurít.

Az asztal végén most én ülök néha,
mikor vacsorám egy szelet áldott kenyér.
S minden alkalommal hallom a mondatot:
"Ugye milyen jó ott ülni?"
S kezem rezdülésében kezed visszatér.

Nem vagy te a temetőben, Apám,
csak mécsest égetünk ott az estében érted.
Koszorúval emlékezünk képzelt lábaidnál,
s valahol mélyen, idézve imádkozunk.
De én csak itthon érezlek igazán Téged.

Kurta napokra hosszú éjszakák borulnak,
mint hideg kövekre olvadt viaszmécsesek.
Füst száll már a Holdudvaros kéményekből:
Szürke gomolyban kavargó lelketek tánca.
De ti már ragyogtok! Az örökre szépek.

Hát, Isten hozzád, Édesapám!
A többit későbbre, de neked tartogatom.
Mert átlépek én is egyszer, félve
azon a szép, fényes kapun, amit meséltél egyszer.
Ha Isten kegyes, és el nem kárhozom.

Látod! E szavakat is te adtad nekem!
Bocsásd meg, ha butaságokba halmozom!