Vörös István Áron

Ördögi kör

Rég elragadott képek ragadnak rád, te, rabnak
szólított. Betűként rád vetülnek a ragnak,
meg bérelt bérházuknak, s lefolyt, szép mázuknak
földön élő tócsái a szűkös haragnak.

Ördögi körrel körözöl örökkön-örökké,
szerelmes-szép elveket eregetve egyszer,
máskor vérembe áramlasz, mint egy gyilkos vegyszer,
s lebomlok darabokban reménytelen rögökké,

alig működő, körmölő műkörmök peremére,
fekete nadrágba bújt fehér nyereménybe,
mely fele remény, másik fele meg, mint holmi báját,
lábai közt hajlítja e körhinta kormintáját.

Egy modern köntösben, féllábú fabábuknak
paplanba csavartan, hisz úgyis alábuknak,
majd elszürkül minden, mert csak a depresszió
hűlt koponyámban, az utolsó expresszió.