Sohonyai Attila

Együtt

Hol festelek, hol karcollak,
van hogy csendéletnek látlak,
van hogy absztraktnak. Van
hogy sáros a ruhád és én otthagylak,
de van bizony úgy, hogy csak azért
fetrengek a földön, mert a föld is te
vagy.

Van hogy szét kell szedjelek, van hogy
készen kaplak, van amikor összerakni is
nehéz téged, de néha csak úgy kibogozlak.
S van bizony néha hogy az én fonalam sem
érthető neked, olyankor általában úgy hagyjuk
s nevetünk rajta egyet.

Van hogy hú de megutállak, és van
hogy újra beléd esek, van hogy
semmi se fáj tőled, és van amikor már
egy ujjad is porig éget. S van hogy
semmi az egész, van hogy örülök a
félnek, van hogy semmi se szép;
de nincs olyan, hogy nem szeretlek.