Parádi Richárd

Tiéd a kulcsom

Egy elővett kődarab a zsebemből
csupán csak a gondolatom,
Mostban vetem el parittyámmal,
Jövőm fél, mert fojtogatom.

Érzem a gondolatom: nem a bölcseké.
Sem a világukat vesztett felnőtteké.
Gyerek sem lehetek, őket tudatlannak hívják,
Akik a valóságot ébren álmodják.

Világok épültek szemetekben,
Így belőletek születtem újjá:
Mindörökre lettem a végtelen,
Tél után a tavaszban nyíltam virággá.

Ha reám lépsz, akkor hidad vagyok.
Szeretlek. Ezért tudom, hogy félsz...
Ismerem magam: téged is ismerlek,
Nem tévedek mikor a lelkeden lépkedek.

De megbotlok még, mint kisgyerek a fűzőben,
Ahogy a tini egyszer a mély tükörbe,
úgy fordulok a felnőttekkel csatába,
Szüleikkel vívnak, miközben ők útban a halálba.

Rájöttem, hogy a baj ott van,
hol testemből majd kiszakadok egy helyre:
Általad is bejárt kép, mikor meg lettél verve.
A múlt elmúlt, a most a holnapnak a terve.