Szerző
Herbák István András

Herbák István András

Életkor: 62 év
Népszerűség: 5 figyelő

Adatlap

Szerző figyelése

Vers

A verset eddig 295 alkalommal nézték meg.
Publikálás időpontja: 2013. január 11.

Megosztás

Szerzői jogok

A vers utánközlése vagy átdolgozása csak a szerző engedélyével lehetséges.

Címkék

Ehhez a vershez még nem tartozik címke.

Kedvencnek jelölte

Herbák István András

Testamentum

Ha majd én elmegyek... ne tegyetek sírba,
Ne álljatok körém feketében, sírva.
Ne legyen koszorú ravatal tövében,
Ne álljon a nevem kereszt közepében.
Adjatok csak oda... kemence lángjának,
Felszított hevének, égő haragjának.
És ha a holokauszt megtörtént már velem...
Megmondom most néktek, hol legyen a helyem!
Maréknyi poromat egy hengerbe téve
Vitessétek el... a Puszta közepébe.
Puszta közepén majd rőfnyi lyukba téve,
Tegyenek nagy követ annak tetejébe.
Azon se kell írás, se jel, semmi rája,
S legyen olyan, ahogy Isten megformálja.
Egy ember tudja csak hamvam hová rejti,
Korával haladtan... ő is elfelejti.
Ott leszek nyugodtan, békében magammal,
Ott találkozok majd elszállt szavaimmal.
Úgy leszek majd magam, ahogy mindig voltam,
Míg könnyel nevetve másoknak daloltam.
Nem bánt már a nyarak homlok-izzasztója,
Ragyoghat a Napnak tüzes fényfolyója!
Októberi ködök csontrázó hidege...
Mosolyogva várom, úgy dacolok vele.
Mert gördül az élet nélkülem is tovább,
Mint ahogy tette azt velem együtt korább.
Hallom majd a gulya rézből vert kolompját,
Csodálom a tavasz megújuló lombját.
Nagy ménes vágtat majd nyerítve köröttem,
Vércse csap galambra magasan fölöttem.
Ménes száguldása, kocsiknak zörgése,
Nagy égi zivatar rémisztő dörgése.
Aztán megjuhádzik, elhallgat a szava,
Kiadva csepp mérgét tovább megy a java.
Minden újraéled serkentő könnyétől,
Megtisztul a Puszta fülledt közönyétől.
Mosolyog a Nap is sugarai mögött,
Áldást küld, színeset szivárvány-híd között.
Elmúlik a világ mindenünk számára,
S vár tán a Mennyország kapuja kitárva,
De én itt akarok a Földön maradni,
És nem angyalokkal egy sorban haladni!
Jó lesz ez, itt nekem a széles Pusztában,
Itt a már ismert ember világában.
Nézni, hogy sötétlik már estére járva,
Hogy vész minden belé, hogy magába zárja.
Elmúlik egy ma, Nap szűnő fényében,
Elpihen az élet... holnap reményében.
Szíkvirág paplannal takarom az álmom,
Mert hát éjszakánként sötétben kell hálnom.
Így telnek napjaim, de nem unom el soha,
Csak legyen ezeknek számolatlan sora!
S majd, ha már nem lesznek, akik úgy szerettek,
Vagy vannak még, de már régen elfeledtek...
Szellem leszek én, egy víg, mosolygós szellem
És a büszke róna lesz... örök szerelmem!

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


adamne2013. január 12. 15:08

Érdekes végrendelkezés.

Törölt tag2013. január 12. 00:20

Törölt hozzászólás.

Torpilla31812013. január 11. 23:28

Gyönyörűen fájdalmas sorok...
Szeretettel olvastalak..
Mariann

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom