zsomcike kedvenc versei
Kis patak csordogált
lábam előtt csendben,
fodrai redőin
múltamon merengtem.
Miért van az, hogy mindenkinek jó sors volta lészen;
mégis eme jó sorsra én nem állok még készen?
Szép, de kevés, amit látok: smárok, párok, jóbarátok;
egy se vagyok közülük!
Addig vagy boldog míg van, aki szeret,
Aki a bajban is megfogja a kezed.
És hogy milyen fontos is volt neked,
Csak akkor tudod, ha már nincs veled.
Óh, mennyi szív dobbant érted,
Mikor küzdöttél a páston,
Elszánt, heves harcot vívtál,
S valóra vált egy szép álom.
A manézs sötét, megfojtja a csend.
Hol lehet, ki az arcokra mosolyt csent?
Halk kattanás, és a fénykör felvilágol
apró fényszigetként a cirkuszvilágból.
Egy vörös tulipános nyár amott,
az én szívemben is helyet kapott.
Egy ifjú lány, vasalt matrózruhában,
emlékeim közt felvillan a mában,
ahogy mosolyog, és arra kér,
hogy bár amit hozott, csak zsíros kenyér,
legyen elég, hisz többre nem telik:
kihúzzuk vele holnap reggelig.
Az égen vattafelhők andalognak,
S az akácerdők mélyén valahol,
míg esti szellő lengedez a fák közt,
a Dráva síkján, ördög hangja szól.
Dermesztő hang ez, borsózik a hátam,
s míg zeng a kórus, szívem zakatol.
Nekem a zene áldott oltalom,
édes lobogás a világ felett,
búban, örömben hű őrangyalom,
örök szerelmem drága tárgya lett.
Életed 60. évében
nem gondolok még a cserédre.
Bár látom éveink - mind a negyvenet,
s hogy milyen voltál, mikor megismertelek.
Neked gyógyult seb a múltad,
Nekem még fáj nagyon,
Neked már a holnapod üzen,
Nekem még a tegnapom.
Rímet ível benned ez est.
Te ne legyél rest.
fesd le a képeket,
szavaiddal alkoss
bennünk száz csodát,
minket a képzeleted
repítsen fellegeken át.
Nem kellene fájdalomról írnom,
volt már abból épp elég! -
Sötét éjnek falán,
megidéző emlékek porán,
ha a porszem szemedbe száll... még fáj.
Hol vannak az óvó kezek,
hol vannak a féltő szemek,
intő szavak, dicséretek
- mik nem hangzottak hamisan -,
a bizalom meleg fészke,
szeretet két idős szívbe`,
rád figyelve, neked élve,
annyi volt, mint egy pillanat...
Mondatokba foglalt imádság szirmain,
gyöngyházfényben fürdő remény talaján,
görnyedő végzetem kereszt sírhamvain
ne sirass már értem könnyet, jó Anyám!
Reggel van. Didergek. Fázom.
Az éj elmúlt. Kél a világ.
Fel kell kelnem. Társra vágyom.
Permetez a köd és szitál.