zsomcike kedvenc versei
Hiszem, hogy élsz.
Tudom, hogy élsz!
De borzasztó, hogy két szemem vak!
Mindent tudó
rőt kis fejed
nem nyomod többé homlokomnak.
Bársonyos napsugár ujjaival
ébreszt a reggel,
melletted,
még kicsit maradnék,
nem kelek fel,
már csak csendben üvölt bennem
az el nem múló vágy,
ölelő dunna karjaival...
voltam
árnyékod
követtelek
voltam
tündöklő
csillagod
szerettelek...
Szellő surran a rügyező bokrok alatt,
Arcunkat simogatja a gyengéd fuvallat.
Ha férfi vagy,
ne legyél csak múló perc az életben.
Több kell, szeretni kell, adni kell!
Egy ember áll előttem csupa feketében
egy életérzés jelenik meg a két szemében.
Ismerősnek tűnik a mosolygós kis arca,
mégsem tudom kit fedhet a hamis álarca.
...s mellette üresen földre hull szavam,
melegítve testem átöleli lelkem
s én előtte térdelve meghajtom magam...
Nem gyáva az, ki messze megy,
Menne néha tán a hegy.
Hegy az soha nem mehet
Őt köti a környezet.
Mikor
Belső világod kicsi lett
Megfeszítetted hátad, s
a szürke burok megrepedt...
Ostoba kínba leszűkült béna tudat
Rám dűlő téglafalak mentén
odasúgja: egyre csak menjél,
Így hát keresem, kutatom kiskapudat.