viola61 kedvenc versei
Egy díva emlékei
Mondd, hová tűntek lelkemből a vágyak?
A hajnalra gyűrt lepedőjű ágyak,
Az ölelés, a sok-sok szerelmes szó,
A réges-rég feledett tavalyi hó.
A bennünk élő stációk (XI.)
Az alkalomra mindig összegyűlnek
a csak látszatra adók s valódi jók.
Kezünket mosva engedünk a bűnnek,
vélve, feloldoznak könnyes stációk.
Megértem, miért rohansz a világba ki,
miféle erők hívnak a végtelen álomba,
ha ajtó nyílik, miért indulsz önkéntelen.
Tudom, mit keresel odakint.
Ha a jéghideg szántóföldek mellett
hazafelé tartok egy fullasztó nap után,
a te bánatod hurcolom magamban,
amit tőled lestem, apám.
Bájos az arca,
fény, ami illan,
habzik a szoknya,
lába kivillan,
vár a csodákra,
égbeli jelre,
s eljön a párja
létet emelve!
Zuhanni lábujjhegyre
Akár a tűlevelek
Zuhanni mindegyhogyhova
A Herceg elindul
S eltéved a lova
Az üvegasztal keretbe szorult,
kávéscsészék rajta szerteszét,
benn a tér kissé szűknek bizonyult,
csendben folyt a hangtalan beszéd.
A körök örökkön örökké köröznek.
Körökké változnak s pörögnek,
egy végeláthatatlan alagútba csorognak át.
Itatják át zsebkendőkkel a fekete-fehér szivárvány bánatát,
és a megmaradt érzelmek pedig őrködnek.
Ma még nyújtom magamnak tenyerem,
talán megsegít, ki mindent láthat,
s majd hajánál fogy csak el kenyerem,
mert az egészség, ugye, fontos látszat.
Kevés jutott belőled...
Tényleg, csak egy karéj.
Kisgyermek-évek, pár arc,
S itt-ott néhány vad éj.
Virágok nyílnak,
vállalva nyíltan,
szirmuk, ha tarka,
selymük, mint barka,
szívet-lelket melenget.
Kenyérsütésre adtam a fejem,
a kovász az, ami erre sarkallt.
És amíg a kovászom érlelem...
Kezdetben volt a szó és a
szavakba foglalt gondolat.
Szert tettünk így a lélekre,
lelkünk az öröklétre.