valahol kedvenc versei
Szépnek, jónak teremtett meg
egykor engem az Isten;
Ajándékát, amíg tudtam,
hűségesen őriztem.
élni vágyó emlékek
Verandai hűs árnyban ülünk nagyapámmal
bőrtarisznyája tartalmát veszem szemügyre
ölébe fészkelem magam terméscsodákkal
zöld-faleveles mesék közé szenderülve...
Valaha két fa összeölelkezett,
a külvilágról is megfeledkezett.
Mint a szorosan összekulcsolt kezek,
úgy fonódtak össze a dús gyökerek.
Tavaszi szellő gyönge szárnya leng,
virágos rétre mézillat simul,
a rózsaágon büszkén integet
egy pattanó bimbó, majd elpirul.
Kántor Zoltán költő, bendzsós zenész emlékére
Ha alkonyatkor nyáron,
valahol nagyon távol
egy bendzsó húrja felzokog,
lelki szemeimmel látom,
Zoltán szeme vidáman ragyog,
ahogy a húrokba csap, énekel,
táncos lába ritmust ver.
A fekete puszta fogott hajdan,
el nem múló, szitkos, furcsa pörbe,
nem látva, hogy ifjonti, méltatlan
szívemnek, félelme él börtönben.
Szeretném átölelni az egész világot,
szeretni minden embert,
azt is, akit eddig nem lehetett.
Könnyezve ébredtem
egy elmosódott hangra,
egy ki nem mondott szóra,
vergődő lelkem sikolya
hallatszik, valakiért kiált,
kit el nem érhetek,
sem itt lenn, sem odafenn,
térdem megroggyan...
Jézus léptei nyomán,
A kereszt alapján,
A szakadék mélyből
Menekülök szenvedésből.
Ha szállhatnál, mint a madarak az égen,
És megpihenhetnél a felhők között,
Ha oda repülhetnél, ahová csak akarsz,
És körülnézhetnél a hegyek mögött...
`Nap nyugtával leejti szőke szempilláit
Angyal játszik lelkéből egy vörös hegedűn
Páratlanul gyönyörű s fölszedem csillámit
Azzal biztat sose leszek most már egyedül
Éber vad voltam, ki szelek szárnyán,
poros-kövezetlen utak hátán,
félelmet nem ismerve vágtatott:
Immár csak megfáradt lélek vagyok.
Az élet csak szeretve jó
Éld velem életem szép tavaszát,
hozd el a tegnapok éji dalát,
légy te a Kedvesem, add magad át,
lássam a szívbeli Nap sugarát...
Örömódát zeng a harang,
Gyertek hívek, giling-galang,
Isten háza várva vár ma,
Ünneplésre, szent áldásra.