perzeus kedvenc versei
Bennem a fény, a sötétség,
lelkem állandó harcszíntér...
Miért lett ilyen az ember?
Közömbös s megkeseredett...
Negyven év. Életem négy évtizedét
magamba építve cipelem én,
formált engem, s tett ilyenné,
boldog, hálás, optimista emberré,
s meglehet, talán kissé különccé,
mégis szeretem, aki vagyok,
mert szeretni kell nagyon,
s elfogadni a tegnapot...
Gyere, bújj mellém,
szorosan ölellek én,
a pillanat a miénk,
ez az öröklét.
Kúsztam-másztam, talpra álltam,
rohantam, ahogy csak bírta lábam,
s gyermekkorom, ifjúságom velem szaladt,
majd egy nap végül mind hátramaradt.
Nyári estén hozzád bújok,
illatod, mint mindig, édes,
szemeimet lassan hunyom,
karjaid közt nem bánt az élet.
Az idő, mit tenyerünkben tartunk,
amit az életre kölcsönkaptunk,
mint a homok, úgy folyik szerteszét,
s elfújja apró szemeit a szél.
Ha a csend hirtelen hasít
szíveken át, széjjelszakít
minden szépet, boldog képet,
s otthagyja az ürességet.
Ez a húsvét más, bezárkózott a világ,
de a természet újra ébredezik már,
és elénk tár ezernyi rég látott csodát,
újra fű nő ott, ahol ember most nem jár.
Ezek a fák akkor is itt álltak
Ezek a fák akkor is itt álltak.
Több száz éve, télben és nyárban,
Ezek a fák akkor is itt álltak...
Ami másnak semmi,
valakinek a minden,
könnyebb ítélkezni...
Haldoklunk, mint a letépett virág,
ami egy vázában magányosan áll,
az élet vizét issza és kivár,
körülötte egy pusztuló világ.
Ahogy lassan szögre akasztja
mind a tizenkét hónapját az év,
és havas tájakat fest a tél,
eljön karácsonynak szent napja.
Boldog születésnapot! Megint,
Magamnak. A sorsom meg legyint,
hiszen ezt is megéltük,
titkon azért reméltük,
de az idő oly makacs,
csakis előre halad.
Egy élet. Mindenkinek ennyi,
de senki nem tudja, hogy meddig...