negyvenkilenc

A dal mindig közeleg, úton van,
ne mondd hogy nem jön, mondd meg nem érkezett,
lógicsál egy ág hegyén a távolban,
hűs templomban ül, mint ki vétkezett.

Csiszolódik, messze még, forogva
tévúton jár, zötyög, időt veszteget,
porban hever, kallódik kidobva,
ártatlan vádolva tűr ítéletet.

Annyi nap tanyázza az ismeretlent,
az élet másik, árnyékos oldalát,
hová még reklámblokkok sem érnek el,

Míg végül eszedbe ötlik, megrezzent,
lebbent, mint zászlót, megfúj mint harsonát,
és végre célba ér, benned énekel