mystynekatika kedvenc versei
Nekem nincsen bakancslistám,
és olyan nem is volt soha,
nekem nem volt gyerekszobám,
meg nem is jártam oviba.
Anyám nem ígért könnyű álmot,
S azt sem, hogy végtelen mosoly lesz.
Hisz` nemcsak az életet adta
Utamra csomagolt intelmeket.
Az első emberpár
Ádám, Éva de jól tette!
Álnokságot megsejtette.
Köröttem ordít a csend, még a madár is néma.
csak a szellő rezdül meg olykor úgy néha-néha.
Mi tagadás, most igen jólesik a nyugalom:
Pitypangos mező, nekem te vagy a nagy jutalom.
Ha életutunk rózsaszőnyeg borítaná,
búzavirág nyílna lépteink nyomán,
a pipacs vörös szirma sosem hervadna,
asztalon a jólét roskadozna...
A jelen megismételhetetlen
bánat és öröm szikráit szórja,
- míg a holnap ágya még vetetlen -
utunk porában marad lábnyoma.
Ha tündérvarázsló lennék,
a szivárványnak két végét
összefognám karikába,
ráhúznám a napocskára!
Emberi hangon visít a lét,
szeretet csöndben mesél,
a vágy otthagyja mindenét,
hullik majd újra a levél,
lopott percek kelnek útra,
miért e háborgó dalárda,
a szomjazó érjen a kútra,
s a fázó leljen kabátra...
Gyere, tavasz, álmodjunk úgy, mint régen!
Legyél végre üde, friss és illatos,
a Nap is, akár a sárga villamos,
csillag-csengőivel játszik az égen.
Vándorlás
Morajlik a tenger...
Piros fodros szoknyád
Meglebbenti a szél.
Csodás gyógyulás lehetséges,
Mely nem karmikus betegségek.
Felvállalt küzdelmek, szenvedések
Csiszolják gyémánttá lelkünket.
Derült este nézem az eget,
a Hold már szépen kifényezte,
fényes csillagok közt figyelem
fürkészve rég nem látott szemed.
Sok minden távolinak, idegennek
tűnik,
köd és homály fedi az igazán jó
megoldást,
feloldást, lelkünk mélyén végső
csillogást.