mezeimarianna kedvenc versei
Kerek hatos mellé simul a vézna hetes,
Most ezt elhinni mégsem vagyok hiteles.
Apám mindig nagy fotelben ült,
végtelen szemében óceán feszült,
én úton feléje botló lábakon,
ő mély hangjával vitorlákat bont.
Sistergő gyufaszál gyújt gyertyalángot,
ájtatos pillanatok tartják kapun kívül a valóságot.
Emlékezésre épült hidakon át mind jövünk,
szeretteinkre gondolva könnyes lesz szemünk.
ha te hajnal leszel
én faágra fagyott hópihe
Istenen mit veszel
ha nem hagy meg néked télire
Egyedül ülsz a széken, amit még mindig nem javítottál meg,
Inog, kizökkent egyensúlyodból ez az állapot.
Árván kotyog a csavar a táguló fában, nem illeszkedik,
Csend vájta füledbe suttogja a magány: jó nálad.
A nyár napfénye tovatűnt régen,
Hamvas bőrömön ikszek hagytak jelet.
Ősszel megérkezik az elmúlás,
Csábító, színes, fájó az üzenet.
Mi mindig úton vagyunk,
fáradhatatlan, tevékeny emberek.
Alkotva tesszük dolgunk,
közben az évek felettünk repülnek.
Életem a létben csak egy pillanat,
a sorsomon néha úgy elmerengek.
Mit megéltem, visszahozni nem lehet -
az, hogy vagyok, volt valami akarat.
Nehéz a sorssal szembeszállni!
Feladni elvet, célokat?
Nem. Nem szabad!
Felállított az Isten,
eljött hozzám.
Mondta, ne búsulj,
itt vannak melletted...
"A vén diványon hentereg a Nap,"
Esőért szusszan virágok kelyhe -
Szikkadt göröngyöt izzad a talaj,
Sápadt fűszálak közt szilva erjed.
Írtam könnyen s hitelesen a dalt.
ezért kérem újra jó tündérem esdve:
töltsön poharamba sejtelmes italt,
kiírtam magamból mindent a versbe.
A szép nyárnak lassan vége,
rőt színét festi a tájra,
és megszürkül az ég kékje,
könnycseppet ont hajnaltájra.
Eső hallatta egyhangú énekét,
lusta félhomály borult a szobára.
Az este, az színezte ki életét,
izzott-reszketett szerelmesen, vágyva.
Sötét sziromörvény kering a fényben,
Emlékek forgataga lebben tova.
Dermed már a test, útra kél a lélek,
Búcsúzik a léttől... távol otthona.