mezeimarianna kedvenc versei
epilógus
Plazmásított érzelmek - analóg,
mint a paradicsom, ha jól kifőzted;
ízesíthetik fontos mondandód,
és a könny már így is szemedbe szökhet.
Te nem látod,
mikor lelkek összesimulnak,
ami nemcsak egy kósza pillanat,
vagy pillanatnyi elme a mából,
mely mindent eltakar.
Tavasznak lágy fuvallata,
tulipán bújik a földből,
minden színű árnyalata
a melegedő bölcsőből.
Gyermekkori emlék
Megóvó, szerető családba születtem
Talentum, egészség elsuhant mellettem
Kiskorom évei dermedten elszálltak
Elveszett felnőttként indultam világnak
Álmatlan órák csodája, valami megihlet,
zajos csendet hagy nekem, sarkall,
ne üljek gondolat-tétlenül, fékezhetetlen,
parttalan versfolyó zubog bennem.
Sokszor eléd állok.
S szemedbe nézek.
De vajon mit látok:
Önmagam vagy Téged?
Emléked felrémlik még a távolból,
Bár az idő hátrahagyva lezárta múltamat,
Eltűnt napok, elfakult, régi képek
Követik tűnődve még árnyékodat.
Lehunyta szemeit a január,
hideg függöny mögé bújt a Nap.
Sáros hókupac hada vár,
a kolduló cinke enni kap.
Van egy utca emlékemben,
Közepében patkónyom,
Földje poros, sáros, havas,
Mégis az én otthonom.
Kerek hatos mellé simul a vézna hetes,
Most ezt elhinni mégsem vagyok hiteles.
Apám mindig nagy fotelben ült,
végtelen szemében óceán feszült,
én úton feléje botló lábakon,
ő mély hangjával vitorlákat bont.
Sistergő gyufaszál gyújt gyertyalángot,
ájtatos pillanatok tartják kapun kívül a valóságot.
Emlékezésre épült hidakon át mind jövünk,
szeretteinkre gondolva könnyes lesz szemünk.
ha te hajnal leszel
én faágra fagyott hópihe
Istenen mit veszel
ha nem hagy meg néked télire
Egyedül ülsz a széken, amit még mindig nem javítottál meg,
Inog, kizökkent egyensúlyodból ez az állapot.
Árván kotyog a csavar a táguló fában, nem illeszkedik,
Csend vájta füledbe suttogja a magány: jó nálad.