marvik kedvenc versei
Hó borított mező napsütötte hátán,
A semmi közepén állok egy szál árván.
El nem mozdulhatok, le vagyok döngölve.
Fejszével derékig örökkön örökre.
Ha volt is bennem lélek, már kiszállt.
Kiszállt a halottkém, gyöngybetűkkel írt,
kitöltött néhány szabványos papírt,
bádogdobozba lökték a halált.
Amint betoppant, megtorpant legott,
patentje pattant, topja földre hullt.
Én lecsuktam a lapos laptopot,
s a látottaktól izzó lángra gyúlt...
Jó pár évtizede kezdődött a dolog,
Amiről most nektek végre beszámolok.
Alig húsz, ha voltam, most lehetek hetven.
Vagy jóval több. Talán halhatatlan lettem.
Bár nyoma sincs rajta szárnynak,
Hívják kelempájsz madárnak.
Gyorsan mászik fel a fára,
Ugrik, repül ágról ágra.
Közel hozzám gyorsétterem.
Mivel otthon nincs ételem,
Sem italom, felkeresem.
Zsebemben néhány ezresem.
Az olcsó humornak immár véget vetek.
Írok most egy krimit, egy rémtörténetet.
Agyő, poénkodás, jön az új taktika:
Szaporuljon most a kriminalisztika.
Visz az ár az élet folyóján,
Sok zuhatag mögöttem marad,
Gürcölünk az élet hajóján,
Míg az idő magával ragad.
Folyó hó sokadik hideg, őszi napon
Nem a háborút, de a csatát feladom.
Illetve nem is én, az immunrendszerem
Feladja a harcot. Vajúdok betegen.
A nagyváros méhében
cirkulál egy tömegjárat,
útja során még éppen
elérve egy öreg gyárat.
Kétes hírű éji lokál házamtól pár sarokra.
Bárpultjánál iszogatok, vadászok a csajokra.
Szóban forgó egyedeket tüzetesen megnézem,
Pénzért vennék boldogságot. (Vagy ha lehet, félpénzen.)
Házam körítése felemelő látvány.
Tátva marad a szád jegenyefám láttán.
Nevezetessége: égig ér a csúcsa.
Ha engem kérdezel, még azon is túlra.
Szüleim sírjánál
Lehajtom fejemet,
Nekik köszönhetem
Sorsomat, életem.
Nyárnak nem nyár, de még ősznek sem mondható.
Szelet jelzett elő mára a híradó.
Na, az biztos nem lesz, mindig melléfognak.
Örülök a huszonegy néhány-nyi foknak.
Virágéknál ég a világ.
Komoly gond szít komoly vitát.
Elfogyott a rántott béka.
Mi kerüljön ma kondérba?