lanyigeza kedvenc versei
Zúgjatok harangok, nagy gyászt hirdessetek,
nem ünnep ez a nap, kisírtak a szemek.
Ne lobogjon zászló, csak gyászos, fekete,
fényben ne csillanjon, csak könnyek permete.
Oly nagyszerű felhők fölött szállni,
S ábrándjaim angyalává válni.
Hogy viseljem e nagy angyalságot,
E hatalmas, égi szabadságot?
Döntöttem, megpróbálok írni egy olyan verset,
Melyben megéneklem, hogyan ébred a természet.
Minden gondot elfeledek egy versnyi időre,
Csak hát először kezet mosok, szólok előre.
Anyám, kiben nagy a szeretet és türelem.
Ő gyógyította fájó fülemet.
anyák napjára
Parlagon a föld, tulipánok elnyíltak,
orgona szirmai lassan bontakoznak,
más most az anyák napja, hol keresselek,
temetőben holtak vannak, hol öleljelek.
Hát, eljött mára a Te
napod, az ötven hozzád gyors`
ballagott, nem volt se gyengéd, se
határozott, szép csendben
ébresztőn kopogott. Alig fért be az ajtón
kerek fele, pontjait az
ajtófélfába jól beverte, t betűjével szótlanul
összenéztek, a többiek...
Nézem anyám megőszült haját,
melyben benne az egész nagyvilág.
Benne nyolcvan év fájdalma és bölcsessége,
az elveszett idő minden megfakult reménye.
Ötven év távlatából
Még most is fülembe cseng
A csengő berregése...
Víg kacaj körüllengett.
édesanyám
Őrzöm egyetlen képed, azt
is a néném küldte nékem.
Sokszor szenvedtem éhezve,
fázva, de visszamennék
veled a régi házba!
Emlékek bősz halmazában,
rohanó idő sodrában
feltűnik szép gyermekkorom
virágos gesztenyesoron.
Anyám, anyám, manapság rólad álmodtam,
Szerető szív voltál kisfiú koromban...
Anyám, anyám, manapság rólad álmodtam.
Kinn a Rónán süvít a szél,
sötét felhők kergetőznek,
porfelhőben a messzeség,
szamártövisek görögnek.
Van ilyen, sajnos,
ha ritka is tán,
hogy gyermek egy
anyával rosszul bán!
Kopár szittya földön
Kínjain megszült anyám.
Villámok fényénél leltünk meg a tanyánk.