eskarita kedvenc versei
Sok tavasza illant el a tónak,
Hangtalan bogár az este még;
Csendesen ringatva bámult, távol
Dús lombok, alul a kósza rét.
Nem ismerem még lényed titkait,
S míg úgy tűnik: talán fontos vagyok,
Félek, mi lesz, egyszer majd elvakít
A sors, ínség tör rám, vagy szép napok?
Toronnyá dagadtak a felhők.
Nagy, ólmos fehérre
Festik,
Mint végtelen, ledér vitorlák
Az égbe bújt szelet.
Kabátom alá csúsztatva hordtalak,
takaróm ráncába gyűrtem az arcod,
a tapéta göröngyeiben láttalak járni,
csuklómra tapadt izzadó markod.
Még akkor sem, ihletem, ha van,
én nem hiszem nagy költőnek magam,
de néha olyan jó odaát,
hát fölveszem a poétaruhát,
s tollal bélelt, finom, puha fészek...
Úgy néztél Te rám mindig,
ahogy mások istennőre néznek,
s az éhezők örülnek
az aranylóan csurgó méznek.
tőlem szeplőt örökölne,
másoktól mindent, mi göndör.
Legyen ez a furcsa állapot
torony, miről leugorhatok.
Lekötözött angyal így leszek,
nehezedre innen eshetek.
az első szerelem annyi volt
csak bámultuk a holdat este
s e csepp idilli pillanatban
kezed kezemet megkereste
ahogy eddig mindig úgy gondozz
az Isten szegelt mellkasomhoz
erős biztos anyaggá váltam
már két életet bír a hátam
Emlék előző életemből... születés
Dél volt, mikor a kórházba értünk,
és voltak már ott mások is, sokan,
mikor fáradtan szemébe néztünk
az időnek, mi oly gyorsan rohan.
Föl sem ébresztett -
csak megcsókolt az ősz puhán!...
Kicsi kincsem nékünk!
Szív-repesve vártuk
boldog pillanatát,
hogy karunkba zárjunk!