dvihallyne45 kedvenc versei
Fagyos az év szaka,
vár még a tél hava.
Fénylő a holdkaréj,
meghitt, csendes az éj.
Elhalkult a falu templomharangja,
kis böjt csendben a testet ápolja.
Elnémult a zsoltárok dicsőítő hangja,
tisztulnak a lelkek szent fegyelemmel,
bűnöket mosnak imával, nagy türelemmel.
Adventi koszorún
gyertyák körbeállva,
minden vasárnapon
új színt fényre váltva.
Nem
az a
legrosszabb,
ha elveszted
szerelmesedet!
Halesz felett nyugatról zúgó szél nyargal,
maga előtt görgeti a fellegeket,
megbirkózik egy-két felhőpamaccsal,
szántó felé hajtja a varjúseregeket.
Porladó emlékben csillansz fel néha,
egy tűnő hangulat, édes kísértés...
Megtört testem úgy hajlik feléd,
letörten nézem, már kezed sem szeret,
ha te elmentél, nincs álom, pihenés,
lelkemben remeg árvalányhaj szívem.
Mindenkinek van helye
a Nap alatt,
találja meg hűs forrását
vágyainak.
Ha veled vagyok, leomlanak falaim,
Biztonságot, erőt adsz nekem,
Otthon érzem magam, nyugtatod álmaim,
De nappalaim üresek nélküled.
Ülök egy kis padon, s nézem a tájat,
Az elsuhanó galambot, az őszülő fákat,
Ahogy a szél fodrozza a kis patak vizét,
A domboldalon szökkenő, magányos őzikét.
Lassan eljő
ősz utáni tél
szellőtáncot
járó hópihén,
s bár reggelente
ködös út vár...
Erősnek láttok, mert akaratom konok,
ám voltam szomorú, vidám s néha boldog,
sok mindent kibírtam már, ez tény és való,
vigasztalatlanból lettem vigasztaló.
A lélekharangos naplementék
oly kopottak, mint az emberélet,
és mint álomszuszék, rest cselédek,
hamar csillagmécsest gyújt a mennyei ég.
Magam. Lassan ballagok az úton, ködös is már,
visszatekintek, rám nevet a lomb-hullatott táj.
Megöregedett Ő is, és új tavaszra vár.
Gyakorta félek önvalómtól,
hogy vad pillanataim alatt
mennyi minden forog agyamban,
mily mérhetetlen sok iszonyat...