csillogo kedvenc versei
befészkel a bordafák közé
a félelem-madár, elhal,
de harmadnapra feltámad.
bukta. az örökkétig főnixét
nem hiszed, két napig...
Egy hegy csúcsán sem ér véget a világ,
az ég lélekre nyíló lótuszvirág.
Öledbe, ha bújok... lesütöm szemem,
mint holdezüst selymén nyújtózó csillagok,
mézédes illatok, képek úsznak velem -
az éj méla csendje Tejúton andalog...
...én csak arra kérlek legyél a barátom
itt születtünk élünk ebben a kohóban
ahol magyar nyelven csendül fel a nóta
sok nemzet fiának ez a közös nyelve
akik itt születtek ebben a veremben
Kárpátok medencéje óriási lavór
ide jött be Árpád régen valamikor...
Láncdohányos Hold köhög odafenn az égen,
körötte elnyomott csikkek a csillagok.
Lehamuzott sztreccsnadrágként nyújtózik éppen
a körút, és rajta foltként izzadok.
Flamingószín a hajnali ég,
és látni, amint délre kiég,
délibáb rezzen - tarka bazár,
szomjas a város, por a határ.
Megjött az ősz, kergeti a nyarat,
tangóra kérné, de ő csak szalad,
lenge ruhája itt-ott meglibben,
megállni? Dehogy, eszébe sincsen.
Ahogy telik az idő és a lét,
a kontúrok élesebbek lesznek.
A szemetet összefújja a szél,
szemétdombok terebélyesednek.
Bús, szőke bölények a bálák,
Árva bébic sír a tors között,
Kéményünkről más hazába már,
Vén a gólya, visszaköltözött.
Mindennap kicsit emlékezem Rád.
Tavaszízű fuvallat volt a szád.
Pillangószínek voltak a percek,
mikor csillagidőtlenségbe emelt
a kezed, és éreztem, napfény-gyermek
lehetek, szabad szél-akarat idelent.
Azt kérdem én, ember: Szeretnél még élni?
Földünknek tüdejét miért hagyod égni?!
Előre tervezed léted sok-sok évre,
csak haszonra lesel. Azt hiszed megérte?
Elrontottad, ember. Visszaút már nincsen.
Elfogy az oxigén, elpusztul itt minden.
"Szóljon e költemény arról, aki ápol
s nem feledkezik meg soha önmagáról",
arról, ki viseli minden gondomat,
ki jobban ismer, mint én saját magamat.
Felettem ég-kék szín, alattam fű-zöld,
Ölében ringat az édes anyaföld.
A fű páráll, mint langyos, házi kenyér...
"Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,"
az megtanulta, hogy mi egy marék
a szirmahullt világból, mi maradt -
kereshet fehéret, épet, igazat,
Tisztulást érlel az idő,
s elnyújtózik a pillanat,
szavakat kutat
a van és a volt között,
pingálva emlék-színfalat.