csillogo kedvenc versei
Úgy szeretlek, mintha nem volna holnap,
s a múlt-tüskék sem harapnának belénk,
mert már nincs te és én, csak a Mi lophat
tollat a Fénytől, hogy írja meg mesénk.
Emberek megint bezárkóznak, félnek,
házfalak némák, de nekem mesélnek,
nézem a színüket, állapotuk milyen,
mindent elárulnak, bólogatok, igen
Sokadszor hajlik imára e vén nyak, s a
homlokra ráncokat barázdál a lélek.
takarékláng. hogy túlélni épp elég.
álomháló a füstös partokon.
Óvtalak, rejtettelek sokáig,
ahogy a madár fészkét rejti a fa ága,
napraforgó szívem fényedet itta,
mint a mező virága,
tudom már mit jelent, mikor alszol
és én őrzöm nevetésed, álmod
arcod pici gödrének mosolyában
látom az egész világot...
Még "Vak volt a hajnal,"
szürke, fénytelen,
mikor átfont ölelő karod,
lágyan betakartalak hajammal,
s rád csókoltam ezer csillagot.
Millió rózsaszál
Kibomlik, mint egy rózsaszál,
érzed, szívedig ér a dal,
tágul a tér, és a kék madár
örömszárnyával betakar...
A csendvirág
Halkan nő,
Nem hallja meg
Minden nő.
Időhordalék itt minden emlék.
A szép szétgurul, kavicsként kopik.
Fúj a szél, hangok és lángok,
Szent ünnepet hoznak az álmok,
a világ körülöttünk árva,
kell a szó, a lélek kiáradása.
Anyaszívvel tűrő lelked
Sok gyermeked nem becsülte...
Tudod, fiam, nem hittem, hogy
ennyi időt megérek,
mondta reggel, s furcsa, párás
fénye lett a szemének.
Ha a lélegzetem
apró madár volna,
gyönge vállaidon
altatót dalolva
vigasztalna kicsit,
ahogy szárnya rebben -
ne félj, nem vagy magad
a hatalmas csendben...
Mikor még hal voltam, kis ugri béka,
mindenem volt a víz, kék öbleiben
bujkáltam, opálos rejtekeiben
bizsergő sodrások hívtak játékra.