bakonyiili kedvenc versei
Újra futok! Istenem, újra futok!
Meglásd, az olimpián is indulok!
Az élet velem még mindig oly kegyes:
nem adom fel! Már futok, szívem repes!
Az én kudarcom volt, elvesztett kísérlet.
Megsebzett, megkarcolt az a tett ígéret.
Másról, de magamnak szólt, "Szelíddé teszlek!"
Majd kiégett minden, tudtam, halni kezdek.
Ennyi volt. Csak így, a szememet becsuktam...
de bedobbant a szív, s újra elindultam.
Szóból ért a magyar ember,
de hallgatni meg arany,
időd annyi, mint a tenger,
ha nem te vagy az alany.
Újra megérkezett a november,
elmúlást a földön szétterített,
hervadt virágok, lehullt levelek
feltéptek újra fájó sebeket.
Ez, amiből egy van mindenkinek,
legyen csecsemő, ki éppen piheg,
ring alatta, mint egy meghitt bölcső,
anyja dalát hallgatva lesz bölcs ő.
Osztják az észt itt lenn hűvös halomba,
Agyam görcsbe rándul vadul sikoltva,
S magyarázzák, mitől fénylik a setét,
Bennem meg: két majom játssza az eszét.
könnycseppek szememben,
mint kristályok,
csillagfényeket szórnak,
csendesen egyedül állok,
gondolataim zakatolnak,
ütik-verik a koponyám
falát,
s ha mind kitörni tudna...
Életem filmcsodája pereg most előttem,
Kamaszkor legszebb idejében nézelődtem.
Oly csodák gyönyörűsége van a mezőben,
Szívem szeretete éltet most tündöklötten.
A gyermekkor emlékezete
Van, aki túl későn, más pedig korán,
de egy mindig a legjobb pillanatban:
az induláskor más nyom mindent latban,
és semmi nem mérhető az út porán.
Ebben a világban hogyan kell most élni,
az embert titokban robotra cserélni,
mindig megbecsülni a hozzá nem értőt,
busás fizut` adni silány minőségért...
Falunap Szilágypéren
Hársillatú nyár szállong a lombokon át,
susogva terít hajunkra fénykoronát,
úgy tér ma vissza e kis falunak népe,
mint áradó folyó ölelő medrébe.
Hiába csábítod magadhoz,
bárhogy is ragaszkodsz, ravaszkodsz,
mint a fog, kihull, ami kinő:
az örökbe fogadott idő!
A vers itt marad. Csak én, én múlok el...
Mennybe vágynék, ha kapnék szárnyakat,
de lehet, hogy maga az ördög visz el,
ha bezárul a kéklő árnyalat.
Újból itt állok a régi ház előtt,
várom, hogy kinyíljon végre az ajtó,
mit feledés pókhálója már beszőtt,
ahol a régvolt idő könnyfakasztó.