bakonyiili kedvenc versei
Amikor durvul a szó, meg a közbeszéd,
és őszintének lenni lassan önveszély,
lelkileg is elbizonytalanítanak,
a kaméleon-képpel kimondott szavak,
akkor vedd elő a félretett könyvedet,
olvasd a szépet, ne sajnáld a könnyeket!
Gazdag ember meg egyetlen fia
nagy művészek festményeit gyűjtötte,
de a sors közbeszólt - háborúban -,
katonaként életét vesztette
a gyermek - midőn társát mentette.
Csak úgy hanyagul, fránya tettként kidobnám lelkemet,
Végigtaposnám, mint a Nagy Úr, a piros szőnyeget.
Gondoltam, majd utána kirázom sérült sebeim,
S lábam nyomától majd eltűnnek letiport bűneim.
Telihold fénye csillagként ragyog,
előtte vágtatnak rénszarvasok,
repülnek magasan felhők felett,
szánjukon ki tudja, mi is lehet?
A kövek beszélnek
Genezis csigolyái a hegycsúcsok,
bennük van elég tartás és büszkeség,
felhősálat köt rájuk a szürke ég,
jelenük hideg gleccserként lecsurog.
Levelek lent hevernek
meleget feledve,
december szent ereje errefele dereng...
Vele jeges fellegek pelyheket lehelve,
kegyelemmel teljen
e kegyetlen jelen.
Sejtelmes, őszi éjszakában
már megremeg a félelem,
lét dönget fájó emlékeket,
ködfátyolból sorakoznak,
nem hívja őket senki sem.
Újra futok! Istenem, újra futok!
Meglásd, az olimpián is indulok!
Az élet velem még mindig oly kegyes:
nem adom fel! Már futok, szívem repes!
Az én kudarcom volt, elvesztett kísérlet.
Megsebzett, megkarcolt az a tett ígéret.
Másról, de magamnak szólt, "Szelíddé teszlek!"
Majd kiégett minden, tudtam, halni kezdek.
Ennyi volt. Csak így, a szememet becsuktam...
de bedobbant a szív, s újra elindultam.
Szóból ért a magyar ember,
de hallgatni meg arany,
időd annyi, mint a tenger,
ha nem te vagy az alany.
Újra megérkezett a november,
elmúlást a földön szétterített,
hervadt virágok, lehullt levelek
feltéptek újra fájó sebeket.
Ez, amiből egy van mindenkinek,
legyen csecsemő, ki éppen piheg,
ring alatta, mint egy meghitt bölcső,
anyja dalát hallgatva lesz bölcs ő.
Osztják az észt itt lenn hűvös halomba,
Agyam görcsbe rándul vadul sikoltva,
S magyarázzák, mitől fénylik a setét,
Bennem meg: két majom játssza az eszét.
könnycseppek szememben,
mint kristályok,
csillagfényeket szórnak,
csendesen egyedül állok,
gondolataim zakatolnak,
ütik-verik a koponyám
falát,
s ha mind kitörni tudna...