azuur kedvenc versei
Utolsó levél lehullik zizegve,
az őszi napok csendesek, békések.
Talán a Nap éppen bújócskát játszik,
ma ólomszürke színe van az égnek.
Mára már megfakult, amiben hittem,
Magamra maradtam kétségek között.
Lelkem bujdosott, mint bűnös üldözött,
Árván, mint akit megtagadott Isten.
Kereslek az öreg tölgy hűvös árnyai alatt,
hol magunkhoz öleltük a forró délutánt.
Ott éreztem először azt a finom illatodat,
s ragyogtál kéklő íriszembe reménysugárt.
Évszakok kalandja
Ez meg Az, love story, szelíd a haraggal...
Lám, mennyire levertté is tesz
egy ilyen bús, ködös téli nap.
Őrizlek fájva,
Mint fa törzse a kérgébe vésett szót
Őrizlek féltve,
Mint menedékhely a benne megbújót
Őrizlek tisztán,
Mint gyöngyöt a tenger néma mélye...
Itt imbolygok a lét határán,
fenn a szédítően magasban.
Talán torony, talán kilátó?
...de csak egy tyúkól van alattam.
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Életem robogó vonata
Száguldva rohant tova
Míg maguk a percek múltak csendesen.
A szavak, amik csak szavak maradnak
Én csak írok és írok, szólnék hozzád,
de csak mellébeszélek.
Valami szépet mondanék néked.
De nem! Valamit, ami megnevettet!
A régi szerelmek
újra feltöltődnek,
az újak reménnyel
mohón bizseregnek.
Éveket húzz gyűrű helyett
ujjaimra szerelemből.
S én mindig veled maradok,
eggyé vált egész kettőnkből.
Még nem tudom, mi jöhet,
néha látlak, szememmel szeretlek.
Csak a szemem, azt soha ne add vissza,
hogy lásd magad tükrödbe pillantva,
vagy a sápadt holdat csillagtakarómon,
az én szememmel lásd párás szemű hajnalon.