Zakeus kedvenc versei
Régen hoztam ajándékot,
a tálcám most is üres.
Elfelejtettem az illatod,
és azt is, hogy mit szeretsz!
Egy gazdag hölgy,
kit hajtott az érdek.
Pénze rengeteg, kincse temérdek.
Bármit megtehet,
bármit megvehet.
Hogy változik az élet...
halnak vágyak, remények.
Egyre korábban kelek.
Szigetország felett fekete gyászfelleg,
mert Wolverhamptonban megástuk a vermet.
Te vén Brit Oroszlán, bánatodra hamar
gulyáshúst aprított belőled a magyar!
Egyszer majd talán álomból is lehet valóság,
Valóban érezhessük, nem is komisz a világ.
Majd egyszer béke lehet a földön, és szeretet,
Igen, eljöhet, hogy nem látni fájó könnyeket.
Most is hallom csendes szavad:
"Tudod, már nem leszek ifjabb,
mikor érkezel, meddig maradsz,
jön-e nekem télre tavasz?"
Kórházi szobám ablakán át
kósza fényeket bámulok.
Lebegek éber kábulatban,
oly rövid álmom elkopott.
Az éterből hozzád szól néhány kedves dallam,
ugye, te is hallod? - dúdold velem halkan.
Gondolataim csendes szavakká válnak,
múltidéző emlékek, tudom, feléd szállnak.
Megszólal a zongora,
billentyűk lágy zenét bontanak.
Aláfest néha a klarinét,
majd hangot ad a harsona.
Csillag vagy, a legfényesebb,
mi szívemben ragyog.
Gyémánt, mi megcsillan
a fénylő havon.
ülök
régenvolt
padokon
egykori szavaid
hallgatom
más ez a park
máshogy suttognak
a bokrok...
Megterítettem
a reggel kenyerével.
A pillanat mézes,
forró tejével.
Vajcsókos kaláccsal,
kávéillatba bújt,
friss vallomással.
Régóta vártam rá Kolozsvárott,
sokáig tűnődtem, vajon hol lehet?
De ahogy megpillantottam a várost,
éreztem, Isten vezette a kezemet.
Balatonparton
Ülök a stégen,
Csillan a tó, már
Alkonyul éppen.
Alkonyul éppen.