TURIKARI68 kedvenc versei
Ködlovagok erre járnak,
szeles felhőkön vágtatnak,
rátelepszenek a földre,
egész város eltűnt benne.
Egyszer régen, nagyon régen,
valamikor tündérek táncoltak a jégen,
jégsapkájuk volt, csillámport hintettek
pálcájukkal szét, s e por, ez jelentette
a szeretet s béke jelét.
Patak partján aranyló táj
tükrözi a kék eget,
fehér hídján általmehetsz...
Adventi koszorún a gyertya
szívünk, lelkünk ajándéka,
örömfények, ha kigyúlnak,
a fenyőfák fényben úsznak.
Kertünkben a fák és bokrok
levelei lassan hullnak,
s mint puha szőnyegrojtok,
a talajon elsimulnak.
1.
Születtem én, mint senki más,
pár arasszal túl az üveghegyen.
Komédiások közt éltem,
és egy tréfa volt az életem.
Ezüst-ködfátyolos, fény-vesztett őszben
dideregnek a rongyos lombú fák,
elmúlást sóhajtanak a hulló levelek,
élet-halál harcukat remegőn vívják.
Dér apóka matat sunyin a réteken,
mint elfáradt testemben az az átkos kór,
észrevétlenül felfalja a sejteket,
letörli arcomról a felhőtlen mosolyt.
Első gyertya égjen szerető szívedért,
ragyogjon a fénye a még szebb holnapért.
Veled játszom, hogy ünnep lesz megint,
szeretet fénye a gyertyalángom.
Mert reményt keltesz, az Isten áldjon!
Veled játszom, hogy ünnep lesz megint.
költőnek lenni küldetés
alámerülni a mélybe
élete kusza szenvedés
fájdalmának nincs mértéke
minden mi él megérinti
szereti akit senki sem
világot belülről nézi
s néha könnyezik csendesen...
Nincs olyan reggel, hogy ne gondolnék rá
Az ébredésnél és az első kávémnál,
Őáltala válok napról napra jobbá,
Több az arcomon egy mosolynál.
Hull a hó minden házra,
Vakítón fehér a tél ruhája.
Betlehemes rongyos ruhában
Koldus jár kántálva.
Még napsugár csillan nyeldeső fodrokban,
néha a szél zörren a parti bokrokban,
nagy folyam unottan folydogál medrében,
parti fákat az ősz színezett kedvében.
Más lesz az idén az advent,
keserűn mondjuk az áment,
nem lesz most olyan az ünnep,
a fájdalom sok embert ellep.