Sokcsok kedvenc versei
Mi tesz boldoggá?
Egy gyönyörű, mosolygós szempár,
amely ha enyémmel találkozik,
a titkos álmom valóra válik.
Az érzés oly ártatlan,
Mint egy újszülött kisded.
Ébred, szunnyad, nyugtalan,
Így felkavarja lelked.
Tán köd borult reám...?
- nem érzem ihlet dallamát,
nincs késztető, mi a szavakat felém hajtaná.
Olyan, akár viharváráskor... néma a csend,
égi csatornám megszűnt... Lehet, elfeledett?
Talán még sosem jártam ilyen mélyen,
valami elromlott a dupla húszas évben.
Mintha csak előre megéreztem volna,
furcsán is indult az éjfél utáni első óra.
Az élet lassan már tovaszáll, elhalkul,
ide-
oda jár, mint a csörgedező kis-patak,
melynek
vize lassan csordogál, medrébe sokszor
visszajár.
Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Jaj, de unja párom
a felolvasásom,
mikor újabb "művem"
épp elébe tárom.
Ha már elvesztetted nemes hitedet,
mindent, mitől szép volt egykor életed.
Ha már azt hiszed, hogy nincs kiút,
mi szép volt egykor, lett most rút.
Manapság nincsenek könnyű napjaink,
dermeszt a félelmektől átszőtt világ,
merengünk jóslatok baljós lapjain,
s magányunk csak sivatagban nőtt virág.
Lassan hull alá, csillan a fényben,
Eltévedt levél rezesen ragyog,
Vörös-selymét teríti a szélben,
Életre kelve szállnak a dalok.
Kilenc éves lettem éppen,
mire állt a házunk készen,
s hazajött az édesanyám
onnan, hol halt ifjan apám.
Szürke Kálvária
Számomra e világ
Színtelenné feslett,
Holott tudom: Isten
Remekművet festett.
Emlékezés
Állok a fenyőfa előtt szomorú szívvel,
a szemeim könnyesek,
kit szeretek, az most nincs itt velem.
Nemrég még itt volt, fogta a kezem, s én
azt hittem, most is így tesz majd velem.
Mindennap tükörbe néz az ember,
S látom az ősznek gyorsuló lépteit,
Belátom, minden elmúlik egyszer,
De sulykolom a szép élet érveit.
Hányszor nem örültem semmilyen jónak,
És megvetve odaköptem a szépnek...