Sivatag87 kedvenc versei
Ott volt a Kertben, hol árny kúszott, s tűnt tova az örök,
hol alma lédús roppanásán Úr haragja dörgött:
"Ímé, az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy,"
így tudás lészen te veszted, s lassan szálljon reád kegy!
Mi az, mi ehető, mi törvényben atyáinknak megíratott?
Azt ne edd hát meg vagy közösködj azzal, mert valód elkárhozott.
A kőszikla, a pásztorbot és a nyáj
Avagy példázat a kötelességről a kegyelem megtapasztalása után
Vagy, ki vagy, "és én erre a kősziklára fogom építeni" Egy Házamat,
s én lészek neked a szegeletkő, mely stabilan tartja a te falaidat.
Szilárd légy hát hitedben, mert megtart az tégedet, s tűröd, mit Atyám rád szabat,
lobogjon szemed, mint a gyertyának lángja, mely igazolja a te javadat.
Magányos vagyok, akár az évszázados, agg sziklaszirt,
melyet türkizes tenger tajtékzó habja koptatva írt,
mely egyre csak kopik s örökkön élve mutat hű manírt.
Kék ég peremét vette ölébe a tenger,
egymáshoz bújtak, mint babájához az alvó gyermek.
Bárányfelhő csobbanva hullámokkal úszik a vízen,
halak hada gyorsan siklik a korallerdő felett,
majd táncukat járják saját dallamukra csendesen.
Icurikámmal
Vége a hétnek,
Futunk a rétnek,
Vidám a kacagás,
Üde a ragyogás.
Fények ölelkeznek, a perc tünékeny,
elhalkul a terem varázsütésre,
csillogó szemekben igézet látszik,
bársonyos ének a szívekkel játszik.
Hol vagyok, mit tegyek?
Hogy egyszer végre innen kikerüljek.
Eltévedtem az érzelmeim között,
Jött egy nagy szél, és mindent jó távolra söpört.
...Bús, sötét felhőket rózsaszínné tesz,
Kátyúkat rózsaszirommal befed,
Sértő töviseket lenyeseget.
Gúny és irigység virágzik. Járvány
lenne, mely terjed? Bújik, de látszik,
elnehezül a valami ágán...
Minden egyes könnycseppem
Egy csillag fenn az égen,
Ott fénylenek csöndesen
A lassan múló éjben.
Karcolom létem a homokba,
visszasírom kóbor lelkemet,
elvágyom távozó korokba,
markolom elvágyó kedvemet
Sokszor csak egy hajszálon múlik a lélek
nyugalma,
bennünk él az elhangzott szavak hatalma.