Sivatag87 kedvenc versei
Kék ég peremét vette ölébe a tenger,
egymáshoz bújtak, mint babájához az alvó gyermek.
Bárányfelhő csobbanva hullámokkal úszik a vízen,
halak hada gyorsan siklik a korallerdő felett,
majd táncukat járják saját dallamukra csendesen.
Icurikámmal
Vége a hétnek,
Futunk a rétnek,
Vidám a kacagás,
Üde a ragyogás.
Fények ölelkeznek, a perc tünékeny,
elhalkul a terem varázsütésre,
csillogó szemekben igézet látszik,
bársonyos ének a szívekkel játszik.
Hol vagyok, mit tegyek?
Hogy egyszer végre innen kikerüljek.
Eltévedtem az érzelmeim között,
Jött egy nagy szél, és mindent jó távolra söpört.
...Bús, sötét felhőket rózsaszínné tesz,
Kátyúkat rózsaszirommal befed,
Sértő töviseket lenyeseget.
Gúny és irigység virágzik. Járvány
lenne, mely terjed? Bújik, de látszik,
elnehezül a valami ágán...
Minden egyes könnycseppem
Egy csillag fenn az égen,
Ott fénylenek csöndesen
A lassan múló éjben.
Karcolom létem a homokba,
visszasírom kóbor lelkemet,
elvágyom távozó korokba,
markolom elvágyó kedvemet
Sokszor csak egy hajszálon múlik a lélek
nyugalma,
bennünk él az elhangzott szavak hatalma.
Mikor lesz vége?
Mondd, mikor lesz ennek vége már?
Rád mindig csak a nehéz munka vár?
Lassan véget ér a hosszú, forró nyár.
Az idő is halad és őszbe fordul már.
Csonttá fagyott útszéli virágrögök,
eltévedt és lepergett délelőttök.
Kínlódó újra szeretni vágyás,
groteszk fintorba torzult mosolygás.
Odalett az egyik zokni,
csíkos vagy a fekete.
Úgy eltette az anyukám,
nem találom!
Hiszed-e?
Vigaszomnak éltetője
simogatta sajgó lelkem,
bánatomat elterelte,
felébresztette a szívem.
Várok reád, kedvesem...
Szobám falai érted sírnak,
A tárgyak is visszavárnak,
Érted suttognak az éjszakának.
Hogy jönnék én ahhoz, pálcát törjek érted?
Kétségbe mért vonjam több, mint ezer évet?
Hiteles források bár-csak lehetnének!
Akkor talán én is szentként tisztelnélek.