Pflugerfefi kedvenc versei
Ha jönne, ha menne,
mindig kell egy zápor.
Szél hozná, a lenge...
És elszaladtak egymás mellett a szavak,
fejvesztve súlyos némaságba rohantak.
Gondjaim rám nőttek, fölém magasodtak,
s kitört belőlem az izzó, veszett harag.
Hófehér porcelán, elbűvölő csésze...
Emlékezni hív a múltnak töredéke.
lépések zaja mögöttem
gyorsan megállok... semmi nesz
sejtelmes árnyak köröttem
jaj, ez a sötétség mit tesz
vajon, most velem még mi lesz
Tartok az árnytól.
Várnak még fények?
Ne habzsolják lelkem
köd-lehű lények.
Magába kortyol
a rideg homály:
felszippantja a világot.
Volt egy lány, és volt egy nyár,
úgy sajnálom, elmúlt már,
emléke még visszajár.
Réges-régi iskola, hol az ősember kisfia
tanult,
A bizonyítványt kiadta, s a múlt embere ezen
bevadult.
Levente engedetlen,
egyke gyerekcsemete.
Reggelente kedvetlen
menetelget lefele.
Alföld, hol vagy, régi végtelenség,
Petőfi szívében égő honvágy s reménység,
Bőröd foszlik, vérkorona tizedeli,
Arcod gyengéd vonása elsivatagosodik,
Te nem az vagy, ki ezt érdemli.
Egy olyan édesapához szólok momentán,
ki nemcsak a sajátjának viseli gondját.
Képtelen kifejezni mindent az én pennám.
Míg más nem mozgatta övére füle botját.
A királylányt elrabolta
Egy gonosz, vörös színű sárkány.
Bezárta egy tömlöcbe,
És aztán türelmesen várt rám.
Egyik reggel Mackó bácsi hazafelé
meglátott egy szép kis virágot.
"Letépem és hazaviszem Mackó néninek,
örülni fog neki" - brummogta örömmel.
Egyszer így, majd egyszer úgy,
csak kapkodom a fejem,
dűlőre jutni képtelen,
őrületes gyötrelem.
A fenyőfán galamb búg,
visszajön véle a múlt,
múlt idők, a gyerekkor, hol
a Krizbai néni korhol,
mert felvertük a Köz porát,
eszem most már igazat ád...