Nichi-ya kedvenc versei
Apukád
Morcos öregember, akaratos apa,
életet megjárt, tudást átadó szava.
Talán jobban szenved, kit szerettek
Talán jobban szenved, kit szerettek,
Majd elvetettek,
Mintsem kit sohasem szerettek,
Tán nem is szenved.
Falakat betöltő ablakon
tódul folyton a fájdalom.
Nem hívtam, nem kértem,
mégis állandó vendégem.
"Az apák nem sírnak!"
Mondta elnevetve...
Mégis láttam könnyét,
hiába rejtette.
Drága Nagypapám!
Nagypapám!
Nagyon szeretlek téged!
Nagyon! Nagyon!
Hol voltál, apa, mikor kicsi voltam?
Sok időt töltöttél nehéz munkádban,
Mire hazatértél, betakart az est,
A pinduri lányod elszenderedett.
Szigorú volt
Egy kicsit félve
Igazsága ne legyen
Durcámnak kitéve
Az "A" oldal még. Vajon meddig?
Élek még jövő hét keddig?
Minek nekem a nyomtatott betű?
A költő fénye röpke életű,
tiszavirág szerelméhez hasonló.
Késő dicsőség nem vigasztaló!
Apám sajnos már nincs velem,
elment egy hideg, téli éjjelen,
megjárta ő a háborút,
de az már a múlt.
Apám, miért nem hittem neked,
mikor türelemre intettél,
tudom, ez haragon átvezet,
igen, kellett hogy helyre tegyél.
Soha nem búcsúztam Apámtól öleléssel,
katonás lépteit, tartását irigyeltem.
Dicsért vagy fenyített, a hangjának súlya volt,
de szíve sugárzó szeretete átkarolt.
Ezerszín-zölden
burjánzik az élet.
Életek lakják
a fákat s a rétet.
Medárd.
Bevált a jóslat, megindult
a föld, úszott fél Magyarország,
ladikon megyek haza hozzád!