Motta kedvenc versei
Ember
Háborús időket élünk,
mindentől szinte félünk,
betegségek s járványok dúlnak,
mégis emberek embert fúrnak!
Más vagyok?
Áldás ez, vagy átok?
Kilógok vagy
kiemelkedem netán?
Reggel megbeszéltem a lábaimmal,
és elindultam. Csodás ez a vidék.
Harmatos a táj, előttem lankák, dombok,
az emelkedők és a változatos lombok.
Kórházi szobám ablakán át
kósza fényeket bámulok.
Lebegek éber kábulatban,
oly rövid álmom elkopott.
a dallam a szó
ami mélyen megsegít
a múló távolból
Lélegzik akadozva a gondolat,
hömpölyögve ébredezik az akarat.
Egyszerre napfény és holdsugár
gyorsan váltogatja egymást.
Az éterből hozzád szól néhány kedves dallam,
ugye, te is hallod? - dúdold velem halkan.
Gondolataim csendes szavakká válnak,
múltidéző emlékek, tudom, feléd szállnak.
Most is hallom csendes szavad:
"Tudod, már nem leszek ifjabb,
mikor érkezel, meddig maradsz,
jön-e nekem télre tavasz?"
Azt mondjátok, bánatos vagyok én,
s tintám mindig bús fájdalommal ró,
de ki évek óta gyászruhában él,
már azt sem érzi, ha belepi a hó.
Egymást átölelve ébredni, mikor virrad a narancsszínű hajnal,
Tavasszal hallgatni a madarakat, ahogy köszöntik hangos dallal...
Majd a nap végén futni az ezüst hold felé az éjszakába velem,
Nyári égen hullócsillagot nézni, a titkos kívánságod megsúgni nekem...
valami szerelmes dobbanásra vágyom
olykor erről szól néhány álmom
régieknek ritmusa még az ereimben
lelkes csillogása a szemeimben
egyedül járom az utat s közben megtanultam
szerelembe esni az élettel
hálás szerelemmel ébredni reggel
hallgatni a csend atomjainak zaját...
Egy régi, kopott képkeret
körülölel emlékeket.
Szépeket és rejtélyeket,
olykor csak a szép, kék eget.
Nem vagy itt.
Hiába várom érkezésedet,
lassan kihűlő tenyeremből
elszökik a simogatás.
Eltalált egy kő, én dobnék kenyeret,
a drágábból teljes kiőrléssel,
vagy valami biót, különlegeset
választanék némi töprengéssel.
Búzaföldön mély, láncos talpnyomokban
szél fodrozza az összegyűlt vizet,
s az őszi búza szétzilált sorokban
távolról zsendülő életet hitet.