Motta kedvenc versei
Szalagsorompót ráncigál a szél,
ágak, felhők, kételyek lengenek,
a gondtalanság hallgat egy mesét,
ringatva békét, álmot, életet.
Valami emészt, mint sav a vasat,
nem tisztítja, hanem feloldja azt...
Nemrég még szép volt ám ez a nagy világ,
emberek vidáman mondták az imát,
most pokolból szórják széjjel az átkot,
gyűlölik, nemcsak ki minden bajt ránk hoz.
A mezőn ezüstösen csillog a hold,
mely, megtörik az érett kalászokon,
a szelet űzi két vásott kis kobold,
terítse szét az esőt a vállukon.
Tisza folyó minden évben
Egyszer kivirágzik,
A kérészek násztáncukat járva
Életük utolsó óráját élik.
Keresem az utat, mit járhatok
Egy olyan életért, mit meg nem bánok.
Keresem azt, kit szerethetek,
Kivel egy igazán jót nevethetek.
Délibábos órákon néha álmodik a lelkem,
olyan hetekről, ahol nincsenek hétfők,
arról, hogy aki meghalt, nem is igazán ment el,
és hogy a szív vadvirággal benőtt szürke térkő.
Tegnap még utazásokat terveztünk,
irodalmi esteket, születésnapi bulikat,
közös kirándulásokat a hegyekbe,
egy színházi előadást is nagyon vártam,
aztán egyszer csak mindent elsöpört
a vírus. Nem csak a testbe, de a lélekbe
is beköltözött.
Adj igenlő csókot ennek a világnak.
Legyél te most a holnapja a mának.
Ápold a lelkedet, mintha gyermek volna.
Tedd őt szabaddá, hogy sose legyen szolga.
Vár a Duna habjaiban (Bánság)
Halak úszkálnak most várnak
a tornyában, ez nem mese,
nem is hinném el sohase,
a szemeim biz jól látnak.
Ha majd a tengerek, óceánok
vizei visszahúzódnak,
felkínálva szelíd partjaikat a rendnek,
ott hagyják-e a homokban...