Misa kedvenc versei
Tizenhárom nyár sütötte
barna szempárral álltál elém,
s mondtad nekem:
mi az enyém, a tiéd.
Addig várok rád, amíg tudok.
Alkukat kötök a sorssal, s ha kell,
a csillagokra is rácáfolok. Ha kell,
időt utazok, múlt leszek érted,
s azért harcolok, hogy lénye lehess
a jövőmnek. Amikor már kemény
lesz a lágy - várok rád.
Egy rövid kis vallomás,
Egyetlen egy szó,
Mi neked szól, de
Már alig hallható.
Este van. Kezem úgy remeg, mint
Amikor a kapualjban láttalak....
Ha egyszer majd mesélné a történetünk,
Kezdje úgy, hogy mi volt nekünk,
Kezdje el úgy, mint egy csodás mesét,
Egyszer volt... s egyszer véget ért.
Újra felteszem nyakláncom,
hadd ékeskedjen énrajtam,
ékét újra megtalálom,
ami csillogtatott hajdan.
Engedj! Feledj! Menj messze!
Ne nézz vissza! Te Senki...
Miért állsz még itt?
Hisz Te mondtad, hogy ennyi...
Egy porszem a sivatag-millióból: aprócska lélek.
Oly sok idegen arc suhan körül-körül. Félek.
Csillagpilácsok között elveszetten. Egyedül. Árva.
Szürke vakolatú, vaskos falak mögé zárva.
Kapaszkodj belém, kicsi társam,
ebben az őrült vad futásban,
ahol a szív, mint a csont, reped,
és hullanak szép ezüst fejek,
ahogy véres csatákban, sorban,
hevernek a földön a porban,
mert beteg időt élünk ahol,
csalogány helyett varjú dalol...
Megírlak majd, hangjaid
mind mind versbe nőnek:
Ajándékul hagylak itt
a tűnődő időnek.
nincs bocsánat
hazudtál angyalodnak
most
sírodon ülve
mosolyog a Halál
Rongyos bábként létezem, rángatnak ideges kezek,
a belőlem kipergő szalma szaga tölti be a teret.
Delejes Hold húz magához, mégsem mehetek,
megkötik lábamat láthatatlan kötelek.
Már felkelt a Nap is,
ébred a hajnal.
Egyedül ülök, még
kibontott hajjal.
elkapott az ősz fáradt zenéje
egy hosszú év után megtört a csend
vak karmester kezében száraz ág
a korcs harmóniákkal egy dúlt isten üzent
Légypapírról lóg a csend,
elhalt az utolsó zizegés,
s a széttépett képzet foszló
képsorán az utolsó koreográfiát
ropják a létért küzdő nyeszlett lábai.