Mehdi kedvenc versei
Tavaszi dal
Felöltötte zöld ruháját,
belibbent a tavasz,
amerre csak a szem ellát,
csábít a kis ravasz.
Óvatosan kóstolgatod
a januári napokat.
Nesztelen, puha
párnákon lépdelsz,
mint prédáját leső
farkas, ha éhes,
de még nem vicsorogsz.
Ezüstös levelek nézik a Holdat,
Vénülő arcán nagyokat vihognak.
De feltámadt a szél rosszallón zúgva,
És a levelek pörögnek lehullva.
Jaj, de unja párom
a felolvasásom,
mikor újabb "művem"
épp elébe tárom.
Mikor ünneppé lesznek mind a hétköznapok,
új szárnyakat kapnak a fáradt őrangyalok,
nem zavar eső, nem bántja bőrömet hideg,
már nem érzem súlynak, amit vállamon viszek.
Vagyok, aki voltam,
Mégis megváltoztam.
Az vagyok, aki eddig,
Csak lelkemben több fájdalom vergődik.
Sötét északi felhők, messzi hegyek árnya,
A hajnalt kémlelő lábak dobogása.
Az arany nap fénye sem hiányzik úgy,
Ahogy te, kedvesem, szerelmesem, Lúthien.
Szeretnék lenni a természet ékkövén
parányi, apróka mozzanat
úgy, mint egy illanó pille szárnyvég
bársonyos illatú fák alatt.
Elmondanám neked, mi is az a BÁNAT.
Hazugságkövekből építeni várat.
Hideg falak mellett dédelgetni vágyat.
Béklyózott lovon ülni, és hinni, vágtat.
Ki adja ránk cifra maszkunk,
létünknek óvó fátyolát?
Ki mondja meg, hogy meddig élünk,
és hogy mi van odaát?
Szálka...?
Cipelek egy keresztet,
Amiért ideszülettem,
A hangot,
Amit már rég elfeledtem.
Nehezen ébredek,
kint még korom az ég,
reggelek hűvösek,
csöppnyit alszom na még.
Valami történt 39-ben.
Valami megbomlott, valami zárt.
Emberek lépték át a határt.
Eltűnt a lélek, gyúltak a fények.
Úgy kiáltanék...
Ajkam mégis zárt, néma maradt.
Szétporladtak bennem keserűn rég
a kimondatlan, igaz szavak.