Mamamaci40 kedvenc versei
Lelkemmel ölellek, szép kikelet,
végtelen pompáddal ékesítve
harmatos, derengő pitymallatkor
lelkemmel ölellek, áldott kikelet!
Fehéren habzik a kék ég,
felhőbuborék tovaszáll.
Szép Napunk szikrázó fényét
ide is küldi, s odaát.
Olyan jó téged szeretni,
igencsak könnyű vállalás.
Felesleges mást keresni,
értelmetlen a megcsalás.
Kereslek a kitörölt sorok között,
a sarokban a porcicáim mögött,
nevetésem kunkori ránca fölött,
kendőzött, néma kacajaim között.
Lelkem kabát, így felveszem,
szakadt, foszlott, de szeretem
benne csupaszul önmagam.
Nem rejt el, csupán lóg rajtam.
Borús eső áztatta évem után
keserű kedvem felvidulni látszik,
bár a vihart követő csendben furán
hangzik még egy szelíd sóhajtás is.
Parányi porszem, mely vagyok,
töprengek gyakran az életen:
- Kapott kincseid, Teremtőm,
érdemlem vajon? - kérdezem.
Családlátogatás...
legkeserűbb emlék...
hiába törölném,
a felejtés nem véd.
"Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?"
Elmerengve a világ búján
körülfon a szónak hada.
Volt ilyen is, volt olyan is... minden volt,
aranykeretű kép is, de volt sötét folt,
napsütés, majd felhő mögé bújó hold,
vidám kacaj, majd hozzám senki sem szólt.
Hóember épült egyszer réges-régen,
Egy fogcsikorgatóan hideg, havas télen.
Kisgyermek építi, szívét beleadja,
Havat tapaszt hóhoz, s rakja, egyre rakja.
Amit elmesélek, egy régi történet:
Apa és leánya kenyeret sütnének.
Megsült a cipó. Belül nyers lett, a héja kőkemény.
Egy fűrész is megsérült, gyógyulására nincs remény.
Az esetről ki ezt, ki azt hallott.
Mi az igazság? Beszélt a fűrész, a kárvallott...
Tétova, pihepuha, csillanó, setesuta
Varázslat
Szétrepül ide-oda, elborít színe java,
Ha látlak.
Ha volt az égnek csillám lelke,
az mind tebeléd költözött,
a szivárványkoszorú égett,
mit a hajadra öntözött.
Némák a fagytörzséhez feszített húrok,
jéggel vert hárfa.
Forró dalok lassan kihűlnek az éjben,
hallgat a szeretet világa.
Mély, fekete csöndnek átkomponálva.