Locoen kedvenc versei
A kiscica olyan ügyes,
megfogja az egeret,
konyhába azt be is viszi,
játszadozik ott vele.
Körülnézel a szobában,
sehol egy segítő kéz.
Egyedül vagy a lakásban,
mindegy is, hogy merre mész.
Ma utad végéhez értél
Most virágos útra léptél
Mindeddig tövissel kirakva
Róttad csendesen ballagva
Isten kegyelméből születtünk,
Ajándékul kaptuk tőle életünk.
Olykor időnk télbe fordul,
Benne oly nehéz a lét,
Van, hogy felragyog a fény,
Lesz szép tavaszunk.
Vágy
Magasba repítve szíved bársonyát,
lennék zúgó, száguldó, süvítő szél,
felülmúlhatatlan, csodás látomás
Veled lenni a természet lágy ölén.
Mennyi szín és mennyi érzés,
Mennyi szó és mennyi kérdés,
Mennyi jel és mennyi öröm,
A Föld az életünk! Köszönöm!
Már tíz éve vagyok köztetek,
szárnyat bontott bennem a szó,
született sok-sok versgyerek,
közlésük tán nem hiábavaló.
Hegyfalun nyaral Varga Terka,
éppen a libákat hajszolja.
Megcsípte a gúnár...
A szívszorító fájdalom bekopog,
mikor hirtelen rádöbben az ember,
semerre sem mutatkoznak a nyomok,
melyek a pókhálóból kivezetnek.
Ha már ronggyá tépett szívem szépe voltál,
maradj szent, mint fohász
vagy mint zsoltár.
Az üzlet polcain szépen sorakozva
iskolatáskák ülnek fegyelmezett sorban.
Közeleg szeptember, minden gyerek álma
egy csodálatos és szép iskolatáska.
Macskagyűlés volt minálunk,
kiskrambó lett a főnök, nos
a téma tárgya, ki iszik
tejet utoljára! Panaszt tett
a kiscica, hogy ő a tejet
nem itta! Erre a bociszemű
anyukája púpot ütött kobakjára!
Kicsiny falú végén áll egy fehér ház,
sápadt fényű gyertyaláng nyaldossa ablakát.
Minden este anyám értem mond egy imát.
Neked adom a szépet, az épet és az éket,
neked adom a jót, a szót, az élhető létet.
Szürkeség dereng a kinti csendben,
villámfény fickándoz` a pamlagon.
Az ólomszürke égboltnak esős
könnyei benéznek az ablakon.