John-Bordas kedvenc versei
Csak vízcsepp vagyok.
Egy a sok közül,
ki attól fél, hogy mégis
mi is veszi őt körül!?
Fakó félhomályban lágy kontúrok,
Előbb szemem követi, majd érte nyúlok,
Érzem teste melegét, majd megállok,
Tenyerem pórusai alatt tétovázok.
A gyerekek a gép előtt lankadnak,
a felnőttek a csöndben ballagnak.
A gyerek a boltban nem köszönt rám,
az exemnek már nem mondom, babám.
Seholsincs sétáló,
nevesincs hintaló,
sehol a kikelet,
messze a Horizont ma még,
adom a nevemet
minden elmúlt tettemhez.
Foszladozik jövőnk pasztell ábrándja
fakulón, festőállványra szegezve,
hajdan szép vázlat porlad színét vesztve,
hisz pittoreszk bája múlté lett mára.
Úgy futok utánad, mint egy gyermek,
Csak ölelésedre vágyom, fogni kezed.
Úgy szorít a torkom, mint fakérgen a drót,
S szívemet elöntötte a fájdalmas kór.
Lombjuk fosztott gondolatok
Meredeznek ki agyamból;
Oly pőrék és csupaszok,
Mint a siralomházból szökött rabok.
Ha ránézek, pulzusom megnő,
bár tudná, milyen észveszejtő!
Ha meglátom, egyből verselni támad kedvem,
de fogalma sincs arról, hogy szeretem.
Rám vár a Mester némán. Még áll a tábla.
Régóta tart ez a végső égi játszma.
Vert seregem bábui most szerteszórva
Hevernek, várnak végső harsonaszóra.
Egy világ tárult elém,
hajdanán értettem én:
kihez és mihez értek én.
Kiszökik a szememből valami,
Mit mindig is titkoltam a világ elől,
Ó, ringassanak el az egek hangjai,
Folyjon a világ vére szívemből!
Megszületett Matyi fiunk,
Kevés az időm verset írni,
Mert gyakran halljuk
Evés előtt sírni.
Kicsi vagy, és törékeny,
Ne aggódj, mert segítek.
Ha sírsz, én itt vagyok,
Ezt mindig tudhatod.
A legszívesebben levetném ruhámat,
letenném egy szép, nagy karszék fájára,
beleugranék utána egy karéj almába...
Nem mindenki álma a repülés
Volt egy álmom: repültem!
Járni már el is feledtem.
De repülni nem szerettem,
Mert nincs élet az egekben.