John-Bordas kedvenc versei
Háborog a lelkem szüntelen,
Mert félresiklott az életem.
Eleget adtam és adtam,
és sose kaptam,
s mind koppantam.
Vitorlánknak nem volt hátszele,
csak tajtékzó, habzó tengere,
hol borús, hol derűs ege.
Hajónk így haladt a cél fele.
Az évszázad felfedezése
Aludnék én, de nem tudok,
ágyamon fekve izzadok.
Éjjel nem süt a nap, s mégis
kábultan rám hull a légy is.
A halál sorszámot osztott:
Valaki megint elment -
csendesen, zajtalanul.
Tavaszillat öleli a kertet,
bodrozza fejét a zöld saláta,
miért árnyékos mégis a szívem,
a tavasz nem borítja virágba.
Tenyeredbe teszem könnyű lelkemet,
Ujjaid közt lélegzem, neked adom
Az életem. Testem követi lelkem,
Melléd fekszem.
Mi hát az ölelés? Egy karmozdulat csupán,
Melyet megtehetsz örömmel, óvón vagy sután.
Egy karlendítés csak, de oly nagy örömet ad,
Szerelmes nő s gyermek mind-mind belészalad.
Már csak porhüvelye vagyok
régi önmagamnak.
Már csak törött része
az égi dalnak.
Amikor a szívház bezárult előtted,
Gizellát hetekig oldalon bökdösted.
Stóla súlya szíven nagyon szorított.
Melyet vörös lázpalást borított...
Elmondom, hogy múlt nyáron
volt nekem egy csótányom,
csótányom, s nem galambom
és egy közös kalandom.
Mikor te kibújsz a földből,
hasonlítasz tán a fűhöz.
Finomabb vagy, mint a tönköly...
A szerelmem egyetlen hibám,
De tőle minden napom vidám,
Ettől kapom a legjobb formám.
Neked lelkem látni hagynám,
Mellé legszebb versem eldalolnám,
Szívem érzését megmutatnám,
Minden vágyát neked adnám.