John-Bordas kedvenc versei
Kopogtatott hozzánk kedvesen az őszi szél.
Síri csendben elrévedve az elmúlásról mesél.
Hallgasd, mily szomorúan, ellágyulva beszél,
Rózsaillatú nyáréjszaka csak emlékeinkben él.
Nincstelenné lett utcalakók könnyei
áztatják lábuk alatt az út porát,
nem nézi az élet egyiknek sem a korát.
Látjátok "Ti" a koldusok sorsát?
Van vallásom, az ember maga,
benne hiszek folyton.
Ha letérdelek a semmi elé,
a mindenséghez szórom
pogány imám a tudatért,
mert az ember ma még gyermek.
Mint kopár föld egyetlen virágját...
mint kopár föld egyetlen virágját
a csillagok az őket ölelő égpárnát
az alkony a reá boruló napot
a vizek a delfinek táncát...
Ne nézzetek
rám ferde szemmel,
tele van a lelkem félelemmel,
mert nem vagyok más,
csak egy ember,
sem szentéletű,
sem gazember,
nem vagyok...
Ebédelni jöttek a madárkáim,
kis cinkéket a cimboráim
nem engedik az etetőhöz,
csiripelik, te csak ne hősködj.
Szövögeti fehér vásznát,
belepné a néma járdát,
be a parkot, háztetőket,
látására érkezőket.
A szó élesebb a tőrnél
forróbb a kemence tüzénél
a szavad bénít majd újra éleszt
egy hangsúly élettelenné tesz
Mikor megláttuk egymást, áldott volt az a pillanat,
az idő megállt s a csend körbeölelte
elnémult hangomat.
A nyílt tengeren csendes, fehér
sirály
repked a víz felett a lebbenő
szélben
fenn a fodros, habos, kék égen.
Közeleg a tavasz, olvad a hó,
Tükröt tart az égnek a tó.
Figyellek, Anyám, vállaid nagy súlyt cipelnek.
Szemeim rád merednek, könnyeznek.
Lendületednek nem szabsz határt,
Tönkretesz ez az ocsmány világ.
Akár a józan
Ész, akár a szeretet
Ereje repít,
Olyan világba vágyom,
Ahol sok a meleg szív.
Változtatni kell a régin,
De nyitni kell az új felé.
El kell engedni a múltat,
És indulni a jövő felé.