JohanAlexander kedvenc versei
A Gyógyító Forrás szeretetből árad,
hömpölyög önzetlen, örök tisztaságban.
Elhivatottságát tükrözi jelene...
Orgonád már régen elvirágzott,
szél tépáz meg néhány pipitért,
pitypang égre szállva néha fázott,
vatta virág végül földre ért!
Csak mentünk... fő, hogy út legyen a lábunk alatt.
Kezünkben kolbász, minden lépéshez egy falat.
A Margit-híd alatt a Duna vidáman csobogott.
Lámpafények villantak lenn a vízen, itt meg ott...
Lájkokat szór lábak elé,
elveszett út hazafelé,
vigyorog a puffadt szmájli,
bárki kaphat, vagy akárki
Júniusi napfény ül az ágon,
leveleken bukdácsol a fény,
bár vidáman izzik most a távol,
a kertem még viharról mesél.
Már pirkad, de a Hold még nem akar menni,
az égen gépmadarak szelik a levegőt.
Búgó hangjuk megtöri a békés csöndet,
habon ringnak a múltból jövőbe vezetőn.
Ne számold, ne számold, hogy
hány év van már mögötted,
kenyerednek a javát
eddig még mög nem ötted.
Örülj napjaid szépségének
s benne, amit tartogat,
gondok sűrű folyásában
lepkeszárny lesz az öröm,
és megérinti arcodat.
Ha jönne, ha menne,
mindig kell egy zápor.
Szél hozná, a lenge...
lépések zaja mögöttem
gyorsan megállok... semmi nesz
sejtelmes árnyak köröttem
jaj, ez a sötétség mit tesz
vajon, most velem még mi lesz
És elszaladtak egymás mellett a szavak,
fejvesztve súlyos némaságba rohantak.
Gondjaim rám nőttek, fölém magasodtak,
s kitört belőlem az izzó, veszett harag.
Hófehér porcelán, elbűvölő csésze...
Emlékezni hív a múltnak töredéke.
Mennyire jó lenne, ha
kinyújthatnám a kezem, és
megérinthetnélek magányodban
Hogyan feledhetném földi szépségét,
Aranyban fürdetett feltűzdelt haját...
Szavakat akartam adni néked,
hogy összerakhasd a mindenséget.
Erőt akartam egy nagy zsákkal adni,
hogy ne kelljen soha mástól kapni.