Eleonora kedvenc versei
Kérdőre vonnak, bármit bír a bársony -
a vállaidra ráhízott kabát.
Úgy válaszolsz, egy félmondat se ártson,
hiába érzik izzadtságszagát...
Játszadozó május-álmok,
Ábrándos kis csillagok,
Zöld ágakra, zöld levélre,
Mézillatot csaljatok!
Apám, miért nem hittem neked,
mikor türelemre intettél,
tudom, ez haragon átvezet,
igen, kellett hogy helyre tegyél.
Minek nekem a nyomtatott betű?
A költő fénye röpke életű,
tiszavirág szerelméhez hasonló.
Késő dicsőség nem vigasztaló!
Az "A" oldal még. Vajon meddig?
Élek még jövő hét keddig?
"Az apák nem sírnak!"
Mondta elnevetve...
Mégis láttam könnyét,
hiába rejtette.
Ott élek, hol egymást ölelő bokor
fut kopott kerítésem lába alatt.
Fáradt lécek közt arany-szín lonc szalad;
ablakomban bíbor muskátli fodor.
Ott, hol tej-rügyeket ont a liliom.
Bolyongok üres és nyüzsgő utakon,
körülölel az éj, mint ezüstfényű fátyol.
Nézem, ahogy a fűszálról
a harmat lecsöppen,
fekszem a fűben,
az idő kizökken,
figyelem, ahogy a hangya
viszi a morzsát,
alakítja, viseli a sorsát,
a fű tövében aprócska pók...
kő épül kőre talán piramis
örökre törne egy-egy kis hamis
mások faragták lentről a csúcsig
értelmük lassan helyére csúszik
Feltámad a szél, meglök az utamon,
könnyebb a járás, amerre fut a nyom,
kérlek, ne hagyd, hogy utam elvesszen,
szeretőm voltál, az igazi belső szem,
most csak koslatok, mint az elhagyott eb,
ki keresi a nyugalmat, ahol nem éri seb,
keresem én is azt az egyet, ahol jó lesz,
ahol még kellek, s ahol még feltesz...
Tizenkilenc angyal szállt fel az égbe,
Ezrek fájdalmától sötét délután -
A gonosz megfejthetetlen rébuszán
Töpreng és jajgat Amerika népe.
Könyörgő felirat, betűk a peronon,
kiégett autón, vérfoltos betonon.
Ha barangolni hív majd a rét
tavasszal, ugye, jössz velem?
A patakparti füzek alját
már réges-régen ismerem.