Csirkezola kedvenc versei
Millió szempár fürkésző tekintetében
talizmánt csillant az elveszett pillanat.
Benne élünk álmaink édes bűvöletében,
és számoljuk, hányszor megy le a Nap.
Uram!
Meghajlok előtted,
bár csigolyám recseg;
vérem lassabban foly`,
s fiamat lelőtted.
Borúmra jött ma hajnalfény,
szívem új ritmust dobogott,
Sztravinszkij dallamán zenélt,
peregtek bennem üstdobok
Betlehem csillagát nyújtottad felém,
úgy ragyogott reám, mint egy költemény.
Míg megöleltél, könnyezett szemed:
- Átadnám hálás köszönetemet! -
Óránk alig ütött hetet,
anyu máris sürgetni kezd:
- Fürödni kell, aztán ágyba,
holnap mész az iskolába.
Rég; ifjú szív, benne a tűz,
mennyi, mennyi lángot adtam...
Néha meg kell osztanom.
Néha csak hallgatni kell.
Néha a verset én írom.
Néha olvasni kell.
Anyám megállt a poros úton,
Batyujában az élet keserve.
Fekete, hosszú haját fújta a szél
Zaránkról hazafele.
Az lehetetlen, hogy nem jön az elmúlás,
Hogy könnyen viseli sorsát az ember,
Az állat is elbújik, ha érzi, vége már,
Ha a halállal harcolni már nem mer!
Örökkön-örökké szeretlek!
A sír is csak egy lakhely,
Akár régen a házunk.
A test pihen csak benne,
De a lélek szárnyal.
Leirattalan, mégis vers akar
belőle lenni. De más típusú vers,
netán kétkedést okozhat, zavar
valakit? Nem tudhatom, mégse büntess
Fekete paraván, mint érzelemfal.
Mosolyarcú árnyjátékos sok szép szó,
árulkodás keserves lelki béklyó,
míg végső játékba a szív belehal.
A fákon
rózsaszín virágok,
csodálva nézem,
meg-megállok.
Nézd, csillagom, már hajnalodik,
összefolyt az ég vére a földdel,
testem melege megóv, ne félj,
hamar itt a nyár, és a fű is zöldell.