Csirkezola kedvenc versei
Robothangra
"Tulajdon képen" minden dagad.
S ha egybeérnek a rendszerek,
egyesülésükre okot ad,
ha van köztük hasonló egyed.
kollázs
A lét üvöltve felkiált:
leérték`lődött a világ!
A semmi ágán fészkelődnek,
pénz-izom kezek feszengnek,
- nagy luk van a tarisznyán! -
Porladó emlékben csillansz fel néha,
egy tűnő hangulat, édes kísértés...
Zörög az avar,
langyos szellő lengedez.
Egy magányos pad.
Egy parkban magam járok -
milyen sok álmot látott.
Bánatos a korom,
én meg mint ifjonc legényke,
szívből sajnálom, mert
kétségbeesett szegényke.
Ki szorgos, már télre gondol, nem másra.
Kertje már rendben, mi kellett, felásva.
Fagy-mentesítve vizes hordó, tartály,
A fákon még kopog egy éhes harkály.
Nincs jó vagy rossz,
Csak a tapasztalat hiánya,
Magadba mélyedj
A csodát megtalálva,
Becsüld, amid van,
Ne koncentrálj a hiányra,
Minden napod köszönd,
S tudd, értsd meg, mi a hála!
...
a másodpercek pergő ritmusa.
Süttetem magam, a semmi pirít,
vagyok a tudatod profizmusa.
Mindig féltem, hogy rosszul döntök,
s rosszul döntöttem, hogy féltem.
Hű volt az angyal s hű az ördög.
Ez kért, az hívott, kísérjem.
Megszoktad, hogy egyedül élsz?
Hajnalban felébredni mégis félsz.
Az utcáról feléd üvöltenek a trappoló, sebzett talpak,
Ellenőrzöd: zárva az ablak.
Kavics vagyok, amit visz a folyó,
mederben gördülő, aprócska kő,
forogva, sodródva egyre kopó,
vízáram hűsében gömbölyülő.
Megfigyelem épp a tájat,
leng a sárguló falevél,
szirmát hullajtja a mályva,
gólyamadár is tovakél.
Ha majd a tél terít subát a tájra,
fehérlő paplanán a szél sziszeg,
alatta víg a mag, nem oly sokára
tavasz jön akkor is, ha nem hiszed.
Hamis visszatükröződés az ablakon,
üveglap emlék és valóság között.
Besüppedni, itt ragadni,
míg más elköltözött.
Fénylik még, de rövid nappalokon siet át
félénken remegő árnya mit is keres?
Lassanként haja dérré kifehéredik,
víg természete csendes, kicsi gyertya lesz.