Chikes

Gyerek korom óta írok verseket. Általános iskolás koromban a magyar tanárnőnk mindig az én "fogalmazásomat" olvasta fel utoljára, ilyen szavakkal: -És most következik a költőnőnk.- Szakközépben a magyar tanárom megjegyezte: -Mit szólnának hozzá, ha még mindig kötelező lenne a versírás, mint régen, a Debreceni főiskolán, és feladnék egy házi feladatot, hogy írjanak egy nyolc soros, disztichonos verset, a tavaszi langy fuvallatról.- Bár nem nyolc soros, és nem disztichonos, de következő órán ott volt a padon a versike. Tudtam, hogy a tanár úr mindig a padsorok között jár-kel, és ez akkor is így történt. Meglátta a versemet, felvette, és elolvasta. -Xné (akkor még férjnél voltam), hát maga megállná a helyét a Debreceni főiskolán.- Osztálytársaim kérték, hogy olvassa fel nekik. Erre Ő: -Ha a költőnő megengedi.- És kérdőn rám nézett. -Persze- feleltem. Az osztálytársak ámulva figyelték. A szünetben szkeptikusan kérdezte némelyik: -Ugye ezt nem te írtad?-
-De igen- feleltem. Azóta sok idő eltelt. Sajnos már nem írok annyi verset, mint régen. Elfogytak az ihletek. Vagy mégsem? :-)